Ady Endre: Deák Ferenc
Harminc éve ma, hogy meghalt a nagy magyar ember, kit a haza bölcsének ismertek el ellenfelei is. A nagy művet, Deák Ferenc művét, mintha rémek röpdösnék körül harminc év után. Szomorú időkben emlékezünk a harminc év óta hamvadó bölcs magyarra. De hogy ő élt, volt s alkotott, ez már elég ok a reménységre. Deák Ferenc nemzetének joga van élni s bizakodni. A magyar koponyában nagyszerű, józan ész raktározódott föl a nehéz századok fölött. A temperamentuma túlságos a magyarnak, de a józan ész meg tudja zabolázni. Deák Ferenc halálának harmincadik évfordulóján meg kell erősödnünk, s ki kell tartanunk e hitünkben.
(Budapesti Napló 1906. január 30.)
Ercsiben, Fehér megyében született. Temesvárott, mint királyi főügyész halt meg. Egyideig belemerült Budapest irodalmi életébe, sikereivel meg lehetett elégedve, mégis csakhamar föladta a harcot s államhivatalnoknak ment, előbb Fehértemplomon ügyészkedett, azután került Temesvárra. Magas kort ért, de élete végén már alig tudtak róla, utolsó prózai műve 1886-ban látott napvilágot, azután csupán egy drámával szerepelt. Pályája tele van „talányokkal”, fejlődése meredeken tört fölfelé, utolsó műve „Tantalus” c. novelláskönyve a magyar próza legnagyobb teljesítményei közé tartozik, utána azonban elhallgatott, holott a „Tantalus” nem hattyúdal, hanem a kiforrott teremtőerő néhány kifejező mozdulata; de miért dermedt meg ez az erő?
Miközben hazánkban egyre nő a funkcionális analfabéták száma, egyes elmebeteg tanerők még mindig az angolszász országokban bevált, globális típusú olvasásoktatás – a magyar nyelv ugyanis hangjelölő és betűíró morfofonetikus nyelv, amelynek a szótag adja meg a ritmusát– erőltetik, miközben az olvasás elsajátításának módja hatással lesz a későbbi helyesírásra is. Ezt átgondolva nem kérdése miért fontos a szótagolás gyakorlása. Az már csak hab a tortán, hogy az óvodapedagógusok szabadon választhatnak az elmondandó – egyre inkább külföldi szerzőktől származó – mesék között, mellőzve Kriza János, Benedek Elek, Móra Ferenc, Arany László vagy Illyés Gyula, Lázár Ervin, Csukás István, Fésűs Éva meséit, amelyek egyszerű szavakkal, eleven természetérzékkel, őseink beleszőtt mondáival meséikben szinte költői hatást értek el. Az sem véletlen tehát, hogy Milne: Micimackó [Karinthy Frigyes fordítása] élvezetesebb, nyelvi fordulatokban gazdagabb magyarul, mint angolul. Nagy sajnálatomra ezek a kiváló meseírók mára már eltűntek a tantervekből és a kötelező olvasmányokból. 
A magyar irodalmi élet szinte észrevétlenül haladt el az Aranka György születésének kétszáz éves évfordulója mellett, pedig az Aranka törekvéseire visszanézve érdekesen láthatjuk meg a százötven év előtti Erdély művelődésbeli érdeklődését, közszellemét és a magyarországi gondolatokkal való kapcsolatát. Arankának, mint költőnek és fordítónak hamar feledésbe mehetett a neve, csupán írói munkásságáért nem volna érdemes még mai is foglalkozni tevékenységével, Arankához fűződnek azonban a felújulás korabeli Erdély legfontosabb magyar tudományos és kulturális tervei, azok tartják fenn az emlékét. Az Aranka egyéniségénél még érdekesebb a kor és Erdély magyarságának kulturális szomjúsága, amint a hányódó levelezésekből és a Nyelvmívelő Társaság üléseinek jegyzőkönyveiből elénk tárul. A csapongó élet habjai közepette egy nyugtalan, fáradhatatlan, mindenkit megmozgató férfi áll, Erdély irodalmi szervezője: Aranka György.
Rákosi Viktor temetésén
Ady Endre mellett a nagyváradi Holnap Társaság egyik alapítója, Dutka Ákos újságíró, költő példája bizonyította, hogy minden más állítással szemben nemcsak Budapesten lehetett kiemelkedő irodalmár valaki. Dutka, akit egy ideig Adyval egyenrangúnak tekintettek sokan, a megújuló magyar líra egyik kiugró tehetségének mutatkozott Nagyváradon. Széles látókörű, művelt, világot látott ember volt. Dutka Ákos 1908-ban „A Holnap” korszakkezdetet jelentő antológiájában hetedmagával megjelent – együtt jelezték az Ady vezérelte új magyar költészet harcos jelenlétét – [legalábbis Nagyváradon] már ekkor ismert nevű költő. És akit ama századelőn a nagyváradi irodalom költőnek ismert el, az érvek ide vagy oda, de nagybetűs költő volt országos érvénnyel is. Aki „A Holnap” hét harcostársa közé tartozott, annak irodalomtörténeti helyzete szerint helye volt az újat kereső irodalom, ugyanebben az évben megindult budapesti főorgánumában, a Nyugatban, még akkor is, ha még Dutka jó időre megmaradt továbbra is nagyváradi újságírónak, nagyváradi költőnek. Dutka valójában nem is lett soha igazi nagyvárosi poéta, noha a Nyugat mellett a programszerűen nagyvárosi irodalmat hirdető Kiss József szerkesztette A Hét hamarosan úgyszintén magáénak tudta. Versei gyakorta jelentek meg a Nyugattal és A Héttel egyként szemben álló, a Herczeg Ferenc által főszerkesztett és mértéktartóan konzervatív Új Időkben, a jellegzetesen liberális polgári Pesti Naplóban, a polgári lapok közt leghaladóbb, harcosan demokrata Világban és a szociáldemokrata-szocialista Népszavában.
Nemcsak a nemzet tagjai, hanem a magyar irodalom is fokozatosan felszabadult a Habsburg-adminisztráció nyomása alól az 1867-es kiegyezés után. A polgárosodás magával hozta előbb a sajtó, majd az irodalmi művek robbanásszerű elterjedését az egész magyar királyság területén. Értelemszerűen mind több és több női író is kezdett el alkotni, munkásságuk szinte majdnem az összes irodalmi műfajt felölelte, a politikai írásoktól kezdve egészen a legmélyebb líráig. A híresebbek – a ma már szinte alig ismert – Ferenczy Teréz, Tormay Cécile, Kosáryné Réz Lola, Nagy Méda[
