Petőfi Sándor: Jókai Mórhoz

Miért szeretsz te engemet,
Kit annyian gyűlölnek?
S én, aki annyit gyűlölök,
Téged miért szeretlek?
Szeretlek téged, oh barátom...
Nem, nem barátom!... megbocsáss,
Hogy e gúnynévvel illetélek;
Mert a jelenkor gyermekének
E szó „barát” csak gúnyolás.

Percenként jobban-jobban el-
Sötétül láthatárom,
De én éltemnek éjjelét
Nem rettegem, sőt várom...
Hisz annál fényesebb a csillag,
Minél sötétb az éjszaka.
Tudom, mert a szív mondja nékem:
Te lész sötét, kietlen éjem
Hamvadhatatlan csillaga.

Vályi Nagy Géza: Jókai sírjánál

                I.

Míg élt is, álmodott –
Merengő, kék szeme
Éjbe, csillagba révedt,
S csodákkal volt tele…

És most is álmodik. –
Ábrándja tarka, szép
Fátylából sző varázsos,
Örök tündérmesét…

                II.

Vigyázva lépjetek
E drága sír felett!
A csöndet – durva zaj
Ne háborítsa meg!...

Dalmady Győző magyar jogász, költő,

Dalmady Győző (bori és dalmadi), megyei árvaszéki elnök, a Kisfaludy-társaság tagja, * 1836. febr. 11. Koltán Komárom megyében, hol atyja Sámuel gazdatiszt volt a báró Nyáry-családnál s utóbb a 40-es években Ó-Gyallán lakott saját kis birtokán; a gimnáziumi osztályát Komáromban a bencéseknél járta 1846-ban, a II-IV. osztályokat Tatán a piaristáknál végezte 1847-1849-ben; Ekkor Klapka kitörése után haza menekült szüleihez Kurtabeszire, hol atyja gazdatiszt volt. A szabadságharc leveretése után Esztergomban 1850-ben a bencéseknél folytatta az V. osztályt, a többit 1852-54-ben Pesten a piaristák gimnáziumában fejezte be, hol Horváth Cirill nagy befolyással volt költészete fejlődésére; itt kötött benső barátságot Szokoly Viktorral és Győry Vilmossal, törekvéseik közösek voltak azután is.

Dalmady Győző: A kivándorlók, A szellem kardja, A vén harcos, Hazafias eszmény, Nem vagyok már büszke magyar…

Dalmady Győző:

A kivándorlók

Panaszom van az országra,
Elfedi gyermekit,
Hagyja őket szertemenni
A világ legvégeig.
Egy szavával nem magasztalja,
Vissza sohse csalogatja,
Bajaikon nem segít.

Szegény vándor; sokszor, sokszor
Visszanéz ha nincs-e jel?
Kósza szellő beszédjére
Meg-megáll és úgy figyel.
Végtelenné válik útja,
Nyomdokát a szél befúja…
Isten tudja, hol vesz el?

Zsolt Béla újságíró, költő, színműíró

A kor zsidó származású, irodalommal foglalkozó tehetséges értelmiségiének tipikus, ellentmondásokkal teli alakja. „Valaha metaforákban fejezte ki, hogy a világot elhibázottnak tartja, most anekdotákban. Nem mintha ördögi gonoszságot látna az emberekben. Nem, Zsolt még a rosszaságban való nagyságot sem ajándékozza nekik. Az ő hősei csak ordenárék. Alapvető felfedezése az emberekről, hogy a W. C.-n újságot olvasnak. Alakjai komisz, hangos polgárok, talán nem sokkal rosszabbak, de sokkal közönségesebbek az elviselhetőnél; csupa egyforma gyári áru, a személyiséghez megkívántató képzelet, önállóság és erő nélkül, egész érdeklődési körük a pénz és a társadalmi állás. Azt hiszem, szájszaguk van. Az írók közül, akik – tárgykörében – elődei: Bródy még ismert szép és erős embereket, Kóbor Tamás még látott jóságot és bensőséget a gettóban, Zsolt már nem lát semmi jót maga körül. A »bűnös Budapest« jelszavának hirdetői senkinél sem találhatnának annyi érvet a maguk igaza mellett, mint épp nála, aki publicisztikai írásaiban e jelszó legtalentumosabb ellenfele – igaz, hogy a jámbor vidékről még sötétebb képet fest. Pedig Zsolt nem gyűlölködik a régi naturalisták prófétai haragjával. Ő csak utálkozik, vesébe látó, száraz, hideg utálattal. Móricz erkölcsi felháborodásból, Szabó Dezső személyi megbántottságból rajzolja visszataszítónak alakjait, ő esztétikai meghasonlottságból”, írta róla Komlós Aladár.

Zsolt Béla: Ezüst cigarettatárca

Negyedik éve, hogy a fiatal Lázár otthon lopta a napot, a díványon hason fekve, régi kölcsönkönyvek fölött, vagy az ablakban, ahonnan nem látszott semmi, csak a közönyös ég és néha a másik háztetőn a kéményseprő, aki következetesen nem hozott neki szerencsét. Lázár elektrotechnikus volt és az elektromosság századában négy éve nem kapott munkát, dacból tehát nem javította meg a lakás villanycsengőjét sem, hogy Lázár postafőtiszték ajtaján állandóan kinn volt a „tessék kopogni” felírású cédula. Most is kopogtak és Lázár beeresztette az apját. Már régen nem köszöntek, csak alig hallható morgás jelezte, hogy tudomásul vették egymás jelenlétét. Az öreg felcsavarta a villanyt és agresszíven ránézett a fiára:

    - Mikor akarsz végre megborotválkozni? – kérdezte dühösen.

    - Amikor majd ráérek! – felelt gúnyosan a fiú.

    Az öreg nem szólt többet, ledobta a kabátját, a sarokba perdítette a botját. Letelepedett az asztalhoz és elővette az újságot. Így ültek, időnkint megvető és kutató pillantásokat váltva egymással. Egyetlen szó sem esett, amíg újabb kopogás fel nem verte őket. Karolin kopogott, ifjabb Lázár húga, tisztviselőnő egy külteleki postahivatalban.

Zsolt Béla: Őszi szonett, Vén férfiak nyara

Zsolt Béla:

Őszi szonett

Szonett, ma újra kedvtelőn faraglak,
Bár köd kísér és nem csal zöld csalit.
Lélekszalónom márványasztalára
Ráállítlak, te furcsa, drága nipp.

A dal kihűlt a nyár parázna ajkán,
Az ősz szíve örömtől puszta lett.
Csak te szökellsz még, te szerény, te halvány,
Kandallók lelke, dúdoló szonett.

A ritmusod a szív kábult ütése,
Csak vágypókhálós szívekben zenélsz te
S lángod lelkemből lánglelkekbe átég.

Bacsányi János: Barcsai Ábrahámhoz

Szomorú a lelkem, még alig derüle
Víg napunk, már újra homályba merüle,
Iszonyú jövendő! Rémítő képzések!
Ah! Mit hoznak reánk a bús végezések,
Mit szülhetnek e sok kínos küszködések,
Tüzes villongások, dühös vérengzések?
Felébred a világ halásos álmából?
Avagy századunknak örökös csúfjára
Ledől a szabadság most emelt oltára?
Ily bizonytalanság kétes örvényében
Hányattatik elmém méltó félelmében.
Kebelembe folynak könnyeim árjai,
S önként zengni kezdnek lantomnak húrjai,

Dicsőül Orczynak lelki jóbarátja,
Kinek még gyámolát múzsát élni látja,
Őtet, ki mint hazánk egyik főreménye
S egész költő karunk vigasztaló fénye,
Úgy nékem még imént barátság angyala
S nékem atyám helyett édesatyám vala!

Berda József: Szomorú szavak

Egyre elviselhetetlenebb
egyedülléted.
Bunkózzon el a halál,
legyen már végre véged.

[Visszavágás valakifélének]

Hajnal Anna: Kegyelem

Ezüst kötésű páncél rajtam
sűrűszemű magány:
valaha Isten lánya voltam,
még az vagyok talán.

Harsányi Lajos: Batu kán takarodója

Hej, vérző Duna tája,
Leölt magyari majrok!
Tatár legények ajkán
Ijedt tülök-szó harsog.
A vérlila mezőre
A szörnyű úr kiáll:
Takarodót fuvat
Batu kán király.
A mohi pusztaságon
Hollók csapatja jár,
Hullák szemét vagdosva
Kiáltja: kár, de kár!

Ki innen gyorsan! Ázsiában összedőlt a Bálvány!
A Kárpátok fölött piroslik a szivárvány.

Jókai Mór: Eötvös József

Mint költő, szónok, mint államférfi magas volt,
Eddig is oly közel állt éghez, ahol hona van.

Honfi-szerelmétől melegednek az ifjú szívek majd,
Költő-híre egünk nappali csillaga lesz.

Szelleme élni fog ott, hol imádnak még szabad eszmét!
És koszorút terem ott, hol pora nyugszik, a föld.

Nem földben! Szerető szívekben van temetője,
Semmi se lesz hamuvá! Mindene fénybe megy át.

Takáts Gyula: Szervezetlen apróságok

Mégis kivágtuk a fákat
a csavarttörzsű öreg mandulákat.
A szél most már hiába ke1'esi
a sok sistergő élő oszlopot,
hogy mintázza tovább, - szerzetesi
makacs türelemmel -, dicsőségire!
Nem látja többet senki se.
Csupán bennünk... Mi ketten ..
tgy élnek tovább a hegyben
s csak addig, mennyit az időből kivág
ritmusával az a bárd
nekünk. .. A többit egy lencse
raiza adja tovább,
mint a ceruzát és a szívet
a papír oly vékony lapja ...
Deszkák, műanyag es bádog,
az . ilyen szervetlen aprosáqok
szervezik tovább a világot •..

Áprily Lajos: Téli könnyek

Űzöl s loholtatsz, zsarnok-arcú tél,
ködben, havasesőben, hóözönben.
Mihelyt kilépek, kicsavargatod
megöregedett szememből a könnyem.

Hűlést, toroklobot küldesz reám,
rabságra vetsz, sokféleképp sanyargatsz.
Csak azt szeretném tudni, zsarnok úr,
a könnyeimmel vajon mit akarhatsz.

Tudom már: sűrűn omló cseppjeit
fagyos szelekkel gyöngyökké fagyasztod,
s ha kristálypalotád báljára megy,
frigidus lányod nyakába akasztod.

Jankovics Marcell: Havazás

Avar lett. Lom. Betért a porba,
Akár koronás cserfa hordta,
Akár a rózsatő lehelte,
Akár dacos bogáncs viselte.
       Most patyolat a takaró,
Hol szedtek daltermő gerezdet,
Vagy ültettek száz fakeresztet,
Magot vetének ősi rögbe,
Vagy hantot túrt ágyú dörögve…
       …És künn egyformán hull a hó…

A festő szól: Szép derengések!
A gazda mond: Jó a vetésnek!
Fiam fölujjong: Jó a szánon!
Csak én sóhajtok: Jaj, de bánom!
       Csitt! csöndünk meg ne rontsa szó!
Ahogy a pelyhek hullnak, hullnak,
S felejtés leplévé simulnak,
Lelkemre így hull minden óra,
Fagyott emlékek megfagyóra…
       És künn egyformán hull a hó…

Kányádi Sándor: Télutó

Enged a Küküllő:
helyen-helyen kásás,
jégtörő csákányát
próbálgatja Mátyás.

Legelőbb a gáton
mélyeszti a jégbe,
pillogatva buggyan
ki a víz a fényre.

Bajszot pödörint egy
tavalyi fűszálból,
óvatos egérként
lesurran a gátról.

Előbb cincogatva,
aztán kacarászva,
zendít a Küküllő
csengő csobogásra.

S mintha valahol már
furulya is szólna:
ébrednek a fűzfák
nagyokat nyújtózva.

Marconnay Tibor: Frissen hullt hó

Frissen hullt hó van az ablakod alatt.
Úgy-e fiacskám, ma hajnalban nem hallottad
szekerek zörgését a jó, puha havon?
De megláttad tar gallyak közt az első madarakat.

Eddig tán nem is gondoltál arra, hogy a télben
vannak madarak is. S most ablakod alatt
csipog egész sereg…
Eszedbe hozzák-e mind e borzas
didergő sármányok és verebek,
az embereket, a szomorú szekereseket,
kiket tegnap láttál, kikről beszéltem
a határban, az alkonyi fényben.

Nagy kámzsákban, durva pokróccal vállaikon
tűntek el ők hosszú sorban, az éjszakába…

Vas István: Februári jegyzetek

Hosszú utakat járok meg naponta
És egyszer sem találkozom veled.
Befújja a szél törött ablakomba,
Hogy nem lehet, hogy nem lehet.

    *

Kályha még mindig nincs. A kezem átfagy,
Lávás agyamban terjed a hideg,
És megértem a szél konok szavát, hogy
Nincsen értelem semminek.

    *

Fölébredek a hosszú éjszakában:
Oly értelmetlen, hogy nem vagy velem.
Fázom, éhes vagyok, romantikátlan.
Nem csalom magam: nem a szerelem

Balassa Bálint: Tánc-nóta

Egy szép táncot jó kedvemből, szép szerelmem küldek,
Mit gyakorta én magamban te rólad éneklek,
Táncolok veled, örülök,
Ugyan tetszik, hogy repülök,
    Nagy boldogan élek.

Boldog vagyok, mert hogy szeretsz, de boldogabb lennék,
Ez újonnan szerzett táncban, ha ketten mehetnénk,
Veled együtt ha lehetnék,
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
    Együtt táncban mennék.

Boldog szemek, kik ezt látják, lábak, kik ezt ropják,
Fejér színű szép sarukat sarkok, kik hordozzák,
Keskeny derekát kik fogják,
Gyenge karját tapogatják,
    Úgy az mind akarják.

Mert én szemem szemeiddel szépen üsmerkedik,
Kezem akkor kezeidnek szépen hízelkedik.
Táncban lábam kedveskedik,
Ezek mert akkor ezt vélik,
    Héjában nem esik.

Dalmady Győző: A királyi bál

Budavárban csillog minden ablak,
A királyi bálban vígan vannak,
Könnyű szívvel lejtenek a párok,
Deli ifjak, szép magyar leányok.

Sugarát a fény messzire szórja,
Mintha az ég tüneménye volna,
A távoli falvak is figyelnek,
S új reménye gyullad a kebelnek.

Éjféltájban mi dolog? mi támad?
A Rákoson ki mozog? ki járhat?
Háromszáz év nagy idő, s azóta
Csak a hír szól néha-néha róla.

Vége van a híres nagy napoknak,
Mikor ott még királyt választottak,
Mind alusznak a dicsők, a bátrak,
Kik a honnak ott törvényt adának.

Sajó Sándor: Farsang

A bálteremnek lágymeleg zenéje
Kiszűrődik az ablakon az éjbe;
Ott bent, a fényes, hangos bálteremben
Arcot rózsássá jókedv pírja fest
S míg bennem sápadt rémek árnya rebben,
Új táncot jár a boldog Budapest.

És tombol a tánc és angolmódra lejtik,
A sok magyar gyászt boldog an felejtik;
Elernyedt lelkű ifja karján
Nem „honleány” a fiatal lány,
Csak vágyra nyíló hervatag virág, –
Sugárzó vágyak édes melegén
Hitvánnyá vedlik a magyar legény
És mit neki a bús magyar világ!

Itt kint az éjben téli szél süvölt,
Sirály sikongat, farkashang üvölt,
Itt kint az éjben
Ablakot rázva,
Jajszót szaporázva
Egy vádló kérdés sír a szélben:
Mi van Erdélyben?

Sobri Józsi

Magyar népköltés

Sobri Józsi a pincében,
Kalamáris a kezében,
Csak azt írja levelében:
Porkolábné az ölében.

Porkolábné aranybárány,
Aranybetű van a vállán;
A ki aztat elolvassa,
Sobri Józsi neve rajta.

Porkolábné fejketeje,
Aranycsipke az eleje;
Az sem az ő pénze ára:
Sobri Józsi vette rája.

Sobri Józsi kaszát lopott,
Abból sarkantyút vágatott;
– Udvaromban meg ne pendítsd,
Bús szívemet ne szomorítsd!

Galamboskő

– Népmonda nyomán –

Kicsiny kísérettel, néhány hű lovassal menekült Béla király a tatárok elől. Fekete paripája fehér volt a habtól, de egyre csak sarkantyúzta, mer nyomában ott vágtattak a tatár lovasok.
Végre egy rengeteg erdőségben egérutat vett a kis csapat, a tatárok nem követték, mert azt gondolták, bizonyosan ott pusztulnak a vad rengetegben.
Hiszen jól sejtették a tatárok, mer abban az erdőségben nem volt sehol tanya, sem egy kunyhó, de még egy patak sem csordogált.
A király erősen megéhezett, mert is szomjazott, de nem volt, aki egy falás ételt, egy csepp italt adott volna neki. Eleget bucsálódtak, szomorkodtak ezen a kísérők, de mit tehettek? Nekik sem volt semmijük.
Ahogy ezen szomorkodtak, egyszerre szárnysuhogást hallottak: egy csapat galamb szállt el a fejük felett.
Körülnéznek a vitézek: ugyan merre szállnak a galambok?
A galambok a közeli sziklára szállottak, annak oldalában volt a fészkük. A vitézek mindjárt leugrottak a lovukról, felmásztak a sziklára, és kezdték szedni a galambtojást. Úgy megszedték a fészkeket, hogy két sisak megtelt galambtojással.
Futottak a vitézek a királyhoz, és mondták szíves kínálással:
- Fogyassza felséged!
A király éhét-szomját elverte galambtojással, s a királyi lakoma emlékére azt a helyet ma is Galamboskőnek hívják.

Túrmezei Erzsébet: Mariska meggyógyul

A sötét kamrába alig hatolt be napsugár. S már negyedik éve feküdt ott Mariska bénán, tehetetlenül. Nem tudta a jobb kezét használni, lábai keresztben megmerevedtek, nyaka is elferdült. Piszkosan, gondozatlanul feküdt szegényke a szalmán. Ha a kis Feri nem lett volna, meg is halhatott volna éhen. Mert Mariska árva leányka volt és mogorva, házsártos nagynénje csak örült volna, ha éhen vész és nincs már a nyakán. De Feri – édesanyja és testvérei tudtán kívül – mindig vitt valamit Mariskának. Sokszor a sajátját adta oda, és megigazította a fekhelyét, megmosdatta, ahogy tudta. Hiszen úgy sajnálta szegény Mariskát.

    Kint ragyogva sütött az őszi nap. Mariska sírva feküdt fekhelyén. Úgy szerette volna látni a kertet, a fákat, a virágokat, a sárguló lombú erdőt. Szeretett volna szaladgálni, mint régen, dolgozni, segíteni, tenni-venni. Sokat sírdogált, és sokat imádkozott, mióta beteg volt. Csendesen nyílott a kis kamra ajtaja.

    - Ferikém, te vagy az?

    - Én, de te megint sírsz, Mariska? Ne sírj! Nesze egy szép piros alma. Kenyeret is hoztam melléje. No ne sírj, Mariska! Nagyon fáj a lábad? Nézd, egy kis virágot is szedtem neked az erdőn!

    Illatos ciklámenekkel szórta tele a kis beteget. Mariska mohón lehelte be az édes illatot, ép kezével reszketve simogatta meg a koronás virágocskákat, s könnyein keresztül hálásan mosolygott Ferire.

Ásgúthy Erzsébet Megszólalt a gyerek…

    - Hallod? – szólt át az asszony suttogva az urának. – Hallod? – mondta újra, és felült az ágyban.

    - Mi az? Mit akarsz? – szusszant felé valami álmos pusmogás a párnák közül.

    - Lőnek… Lövöldöznek valahol…

    - Á, dehogy… én nem hallok semmit – s fülelt. Csend volt. – Na látod, biztosan álmodtad, feküdj csak vissza! – s már ő is fordult újra a fal felé.

    Ebben a percben valami távoli detonáció reszkettette meg az ablakokat, s tompa puffanások hallatszottak gyors egymásutánban.

    - Mintha valahol robbantanának… vagy kapukat döngetnének – találgatta az asszony.

    - Dehogyis. Ezek biztosan üdvlövések lesznek. Tudod, hogy ma éjjel szerelnek le a katonák, s hajnalban szélnek eresztik őket. Most még kipuffogtatják a töltényeiket búcsúzóul.

    - Igaz… igaz… – eszmélgetett az asszony, s újra látta a kivilágított, fellobogózott kisvárosi utcákat, s hallotta a nyirkos őszi esőtől nedves szavakat a fülébe csapódni: „…mert nem akarok katonát látni…” s érezte az áradat sodrását, amint ujjongva és értelmetlenül kavarodott körülötte: Szabadság!… Sloboda!…

    - De mégis, ilyen messzire elhallatszana a kaszárnyából? – kételkedett újra – meg felköltik a gyereket – s aggódva nyúlt át a kis ágyra, hogy megigazítsa a lecsúszott takarót.

    - Na, ez ugyan fel nem ébred még nagyobb égzengésre sem, nem olyan könnyű ennek az álmát megzavarni – fordult mások oldalára az apja.

Darkó István: Áll a bál

I.

Éjfél már jól elmúlt, a két nagy zöld cserépkályha a Három Rózsa nagytermében bőségesen termelte a meleget. A bál kezdésekor még mindenki a közelükbe állított székekhez igyekezett, de ahogy a kipróbált fűtőmonstrumok hőhullámokat kezdtek ontani magukból, lassan az idősebbek is elhúzódtak tőlük.

    Nagyobb társaságban a sárosiak a cigány emelvénye köré húzódtak. A cigányt a térre néző szárnyas ablakok elé állította a rendezőség, a pódium közepére, háttal a nagy erkélyre vezető üvegajtónak. A nagy hőség a deszkaemelvény egyik oldalába, a cigány mellé kergette a sárosiak.

    - Itt húz, – mondta Bilóczy Isti, az utolsó magyar árvaszéki elnök – itt behúz a hideg a térdemre. Itt én visszakapom a hasogatásomat. Itt temetés lesz a bálból az én számomra.

    - Üljön fel a kályhára, vén morgó! – felelt neki a nyolcvanéves Selmer bárónő, aki változatlan élénkséggel figyelte s általában mindent, ami körülötte történt.

    Az örökösen mozgó, vörösképű Gálfy Tutyu közéjük dugta a fejét:

    - Veszekednek a szerelmesek, natürlich.

    - Elmenj, széllelbélelt – mosolygott jóindulatúan a bárónő.

    - Itt húz, kérlek átosan – morgott Bilóczy tovább –, éppen nekem való hely ez, na moj’ dusu! Ez hiányzott nekem egyedül a földi létben, veru. Mert otthon Sópatakon nincs nekem ilyen cugom, meg elől ilyen kazánom, hogy a hasam ropogósra süljön s a hátsó felemből meg fagylalt legyen.

Ady Endre: A Szerelem eposzából

/Töredékes bevezetője egy soha meg nem írandó s meg nem írható hőskölteménynek./

Szokásos hívással hadd hívjam Múzsámat,
Szegény, bús testemet, mely vívott csatákat,
Mely ma is annyi bajt és Sátán-dalt érlel
A benne lakozó Múzsa kegyelmével.

Múzsám: Szilágyságban határzott vén testem,
Ki miatt tömérdek bűnbe s dalba estem
S kinek ereszkedett inakkal sincs másod,
Dalold le utolsó, nagy dal-tartozásod.

Sorsomnak, titkomnak hetedik lakatja
Lehullhat: nem vagyok gyermekeknek atyja.
Fiaim, lányaim paripák taposták
S a nagy csatatéren vérfolyók elmosták.

Dalolj nekem, Múzsám, ne a hét vezérről,
Dalolj nekem, Múzsám, a nagy csatatérről,
Hol, ahogy először ember nézett Napba,
Embernek sorsáról jegyződött bús mappa.

Sajó Sándor: Tanulom a boldogságot

Tanulom a boldogságot,
Kedvesemnek mondalak;
És szemedbe könny szivárog,
S rám tekintesz hallgatag.

Mért e könnyű szép szemedben,
Szíved, mondd, mért remeg?
Hogy kimondtam önfeledten,
Fáj talán e szó neked?

A múltakról álmodóan
Tán bús emlék száll feléd,
S mert csalódtál már e szóban,
Többé meg sem értenéd?

Óh vagy tán üdv szállt szívedre,
A boldogság könnye ez:
S édes vágytól megremegve
Így vallod meg, hogy szeretsz?

Szabó Lőrinc: Nők titka

A lányok, nők – nem tudtam, mi lehet,
de titkuk volt. Másféle emberek?
Jobban bántak velük, s mégis csak úgy,
hogy lenézhettük őket, mi, fiúk.
Valami seb (sugdosták torz szavak)
rejlik – nem is a ruhájuk alatt,
hisz ott, mondták, szépek, gyönyörűek
(de szép akár egy bogár is lehet!),
hanem beljebb, mélyebben, bent, a bőr
alatt, a húsban, hiba (amiről
nem szólunk, vagy csak kíméletesen),
sőt annál is több: bűn, veszedelem,
valami rémség… Ahogy kés, golyó
és tűz, a lány is kerülnivaló,
véltem, és sajnáltam szegényeket,
hogy oly idegenek, törékenyek,
s csattanjon bár belőlük az öröm,
titkos ítélet van a fejükön.

Tóth Árpád: Amíg a csókot megtaláltam

Forró és száraz volt az este,
Zengő üvegből volt a teste,

S a törleszkedő, illatos fák
Lágy lombja csupa villamosság.

Ideges, szikrás alkonyatban
Állottam ifjan és riadtan.

És hallgattam, mintha zuhogva
Valami vak malom zokogna.

Égő agyam alatt a mélyben
A szívem zakatolt az éjben.

A vérem titokzatos árja
Hajtotta bennem muzsikára

A vágyakat, forgatva resten.
...Ó, mennyi álom, fény meg isten

Wass Albert: Nem Te vagy a hibás

Nem Te vagy a hibás,
csak egyedül az Isten:
mert nekem adott.
Nem Te vagy a hibás,
csak egyedül az Isten:
mert a szerelemnek is határt szabott.

Sőt tán nem is hibás
sem Ő, sem más,
Véletlen tette csak, hogy így legyen:
hogy ami fa, ne nőjjön fel az égig,
és elenyésszen, ami szerelem.

Farkas Imre: A magyar nóta

Kihalt magyar falu. Üszkös, kormos falak,
Üres fecskefészek bedőlt eresz alatt.
Puszta gerendázat üres fészek felett…
Visszavonulóban van az orosz sereg.

Fáradt a lovasság, ma tovább nem mégyen.
Korcsmába beszállnak muszkatisztek négyen
Borozgatás közben hangos kedvük támad:
Hej zsidó, muzsikát! Az öregapádat. –

Füstös vályogvető. Nincs több lába egynél,
Ott veszett a másik nemrég Isaszegnél.
Rozoga szerszámát állához illeszti
És a toldott-foldott húrt ríkatni kezdi.

Összenéz a négy tiszt némán, halaványan:
Micsoda fájdalom sír a muzsikában?
Eltemetett könnyek, fel-feltörő vágyak,
Szilaj, szívettépő, egetverő bánat….

Dutka Ákos: Váradi esték

Ti nyugtalan vidám májusi esték,
Ti muzsikás, gonosz alkonyatok.
Tornyok, ti házak… Váradi esték,
Ilyenkor érzem: hogy itthon vagyok.

Az utca álmatlan, nóta visongat, –
Muzsikás bolond víg városom…
Régi kis utcák ismerős útján,
Egy régi fiúval találkozom.

Húsz éves álmok, boldog vidámság,
Világos dalos alkonyatok,
Régi kis utcák. Tornyok, ti házak
Hej az a fiú – ez én vagyok.

Sokat temettem, sokat is sírtam
Azóta sorsom sokat ütött
Tornyok, ti házak ilyenkor mégis
Könnyes szemmel is, – fütyülök.

Ady Endre: Harcos Gyulai Pál

Jó, hű csatárok szégyenkezve halnak,
Vitéz kis úr, Gyulai Pál úr,
Azt üzeni, hogy nincs vége a dalnak:
Nem halt meg ő, csak befordult a falnak.

Kis Erdélyország, kis sorsunk vidéke,
Küldte ide, hogy háborogjon,
Mert az apróknak harc a menedéke,
S vérbeli magyart megölne a béke.

Hát ő verekszik, bevágtat a bajba,
S végtelenül sok a magyar baj,
Ő belevág, nem gyáván töpreng rajta,
Hajh, kivesző, de legjobb magyar fajta.

Féja Géza: Gyulai Pál

Gyulai Pál 1854-től 1909-ig a magyar kritika pápája volt. Óriási tekintélyt élvezett, írók és irodalmi irányok sorsa függött ítéletétől s magatartásától. Az irodalomtörténet hervadhatatlan érdemeire hivatkozik és követendő példának állítja az utókor elé. Alakja dicsőítő szólamok körébe burkolva él, jellegzetes honi tekintély lett belőle, akinek erényeire, értékeire és „igazságaira” hivatkoznak, anélkül, hogy mibenlétüket közelebbről megvilágítanák.

Gyulai Pál: Költő és kritikus

Fel-felkiált sok költő és művész:
A kritikához nem kell semmi ész,
Rossz szív csupán vagy megromlott kedély;
Alkoss előbb, hadd lássuk, úgy beszélj,
Ki másra képtelen, gáncsol, dohog:
A kritika haszontalan dolog.
   Oh jó urak, mindezt én nem hiszem,
Bár mit beszéltek, érzem, van szivem,
Mely lángol, ég, örűl, fáj, szenved, érez,
S azért gyűlöl, mivel szeretni képes;
Eszem is van annyi, hogy hamar belátja,
A kritikusnak költő nem barátja,
Csak úgy, ha dicsér és hibát fedez,
S bírája helyett udvaronca lesz.

Nagy László: Föltámadt piros csizma

Petőfi Sándor születésnapjára

Lélekzendítő asszonylábon
sólyomideg-varrottasan
föltámadt piros csizma kísért
megostorozott délibáb

orra vasának újhold a minta
szögeinek csillagmező
úgy szikrázik egyetemes télben
hogy tébolyog itt legalul
ahol mi fekszünk behavazva
sebzetten, csonkán éktelenül

üres a bölcső, a harctér teljes:
balsors-csinálta babákkal néma

s föltámadt piros csizma a síkon
szívünk dombjának dúvadja már
végzet-igézte agyunkon táncol
sarkantyúzza a dögöket is
mit akar, mit akar, azt akarja
szeresse ez a nagy havú ország
kövesse holt és eleven

Reviczky Gyula: Petőfi él

/Arra az álhírre, hogy Petőfi a szibériai ólombányákban raboskodik. /

Petőfi él! De nem mint hiszitek,
Nem mint bágyadt tekintetű öreg.
A kor arczára nem vésett redőt,
Fehér hajjal ne képzeljétek őt.
Fejét fenhordja most is; szeme fényes;
Oly fiatal még: csak huszonhat éves!

Petőfi él! De nem volt soha rab.
Ne higyjétek, nem hord ő lánczokat!
Kard van kezében, ajkán harczi dal;
Előre száguld mint a bősz vihar,
És túlharsogja az ágyúk morajját
Szent himnusza, egy szó: Világszabadság!

Petőfi él! Lánglelke fenviraszt.
Vénség, halál sohasem érik azt.
Lázas szivével, ifjan, szabadon
Él és fog élni, édes magyarom.
Lesz trónok és országok pusztulása; -
De az ő sírja még se lesz megásva!

                                                        1877

vitéz Somogyvári Gyula: Petőfi földjén

Óh, még mindig itt jár, réten és barázdán
estéli ködökben, szárnyain a szélnek,
mindörökké itt jár: harangkondulásban,
tücsökcirpelésben, madárcsipogásban
az egykori költő, az egykori ének.

Fehéren nyújtózik a falu a síkon,
alkonyi párában álmodik a tornya.
Halkan lép s köszönget erre minden ember,
tele van a tájék titkos értelemmel
s messze mintha váltig furulyaszó szólna.

Szél suhog. Zúgása talán dajkanóta.
Régi itt az ének, régi itt az álom…
Fürdik a holdvilág az ég tengerében
s hallgat az a kis lak nagy Duna mentében,
ezen az alföldi, szép, nagy rónaságon…

Féja Géza: Veres Péter

Veres Péterről a legszélsőségesebb ítéletek kavarognak. A baloldal mindaddig zászlóként lobogtatta, míg a faji kérdésben olyan megállapításokat nem tett, melyek az átható fajiságú s éppen ezért a fajiság szerepét elkeseredetten tagadó zsidó szellemiségnek kellemetlenek. Azóta inkább az „áruló” szerepét szánják Veres Péternek, anélkül, hogy a vád megokolására kísérletet tennének. A baloldal bizalmatlankodásával párhuzamosan hevesen Veres Péter mellé állott a haladó fiatal értelmiség, melynek radikálisabb része nevét és személyiségét Messiásként hordozta. Odaadó hívének tekintheti a parasztság, főként a paraszti fiatalság öntudatra ébredező elemeit és az ipari munkásifjúságot Veres Péter egyénisége szervesen összefügg a magyar szocializmus jövőjével.

Gellért Sándor: Veres Péternek

Veres Péter
hajdúsági ember,
úgy szeretnék
találkozni kenddel.

Közelében megülni, megállni,
– tudja Isten, hogy miért?! –
Csak nézni a fordulását, szemét.

Szótlanul.

Mint pásztor a csillagokat,
a csillag a pásztorokat.

Csokonai Vitéz Mihály: Főhadnagy Fazekas úrhoz

Kerek hajnal! Sugároddal
Küllőzd meg a fél eget,
S múlólagszín sáfrányoddal
Szegd bé a kék felleget.
Én, ki téged napszálltával
Legtöbbször áldottalak,
Most a kelet harmatjával
Mely nagyon óhajtalak.
Menj, s fogd szürke paripádhoz
Fél-ébredt zaphyreket
Tégy kakast a hintócskádhoz,
S kettőzd a lépéseket.
Süss druszámnak, barátomnak
Két szemére édesen,
S babonázd le az álomnak
Mákját rólok csendesen.
Vagy ha már ő, mint kedvelőd,
Ébren szívja lelkedet,
Mondd meg néki, hogy egy szellőd
Mellemből kerekedett;

Juhász Gyula: Endrődi Sándor

„Halott társak üdvözlése”-ből

Hogy az őskertben
Mélázva jártam,
Egy szelíd, csöndes
Sírra találtam.

Tücsökdaloknak
Szunnyad itt a lelke
S kuruc-nótáknak
Örök keserve.

Magyar virág nő
Hű szív porából,
Itt álmodik már
Endrődi Sándor!

Liszt Nándor: Mécs László beköszönt

Kedves Lacim, hát mégis beköszöntél,
Hogy énhozzám is elküldjed hangod,
Hogy megkongassad piros szívedet,
A te ujjongó szent magyar harangod.

Templommá nőtt az egylámpás faláda;
Nagy lélek gyújtott szentélyébe mécset.
S hogy beköszöntél, megdobbant szívem:
„Ki hitte volna?… Visszakaptuk Mécset!”

Szavad mindennap áthullt a határon,
Mienk volt így is… Mégiscsak a másé.
Könnyes felhőkön villámlott felénk.
Kié volt hát?… A véres bujdosásé!

Nemes Nagy Ágnes: Patak

Én Istenem, te szép, híves patak,
Hová futottál, szökdeltél előlem?
Hol csillapítsam buzgó szomjamat?
S hogy bocsássak meg néked eltűnőben?
Zegzúgos csermely! Éppen ott apadsz,
Ahol a szomj legperzselőbb a hőben,
S idegen-légiónyi kín fakaszt
Új kínt csupán, de nem forrást a kőben.

Három vadkacsa úszik a vízen,
A part hosszát a király fia járja.
A feketékre céloz – úgy hiszem,
Már itt a szél – s a fehéret találja.
A víz egyetlen vadkacsát viszen,
– Már itt a szél! – habszínfehér a szárnya.
De iszonyúbb – itt a szél, úgy hiszem –
Ha néhanap a feketét találja.

Legalább biztosan repülj, golyó!
Húszezer éve szoktatunk rendre.
– A takaró szegélyén indigó –
Színű betűkkel állt nyomtatva: „elme”.

Viz Zoltán: Boldog szűz Margit

Szigeted a szőke Duna
Legszebb éke, koronája,
Te meg lettél e hazában
Szűzi lelkek szűzi álma.

Királyné lehettél volna,
Karját tárva várt az élet,
De te nem hagytad darócod
S tiszta, szűzi szenvedésed.

Szent Domonkos mesterednek
Nyomdokában híven járva
A nyomornak, szegénységnek
Szíved mindig ki volt tárva.

Te, aki trónra születtél,
Semmi voltál önszemedben;
A szegényeknek szolgáltál,
Mint egy bűnös, érdemetlen.

Wass Albert: Sóhaj

Én Istenem, az idő hogy szalad!
Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,
múlt és emlék: minden elmarad.

Nyomunkat rendre belepi
rőt lombjával az őszi szél.
S hogy kik voltunk:
maholnap az sem tudja,
aki rólunk beszél.

Zölden remeg a nyírfa lombja,
a bajor erdőn szellő támad.
Lőpor-szagú ködök lepik
a jövendőt és a hazámat.

Fehér itt is a nyírfa kérge,
pillangó jár a gyöngyvirághoz.
S mégis: minden virágharanggal,
illattal, színnel, fénnyel, hanggal
a régi erdő húz magához.

Zalár József: Bajza József

Borongva néztél vészfelhős egére
S gyászán kesergve zenged a hazát;
De a szabadság rég várt csillagát
Szemed az éjben biztatón kísérte.

Az örök szépet s szent művészetét te
Hívatlanoktól úgy oltalmazád,
Mintha az Isten bízta volna rád;
Az eszmény volt szívednek bölcsessége.

S jön a szabadság… majd a vész rivall…
Te őrül állsz ki egyik szirttetőre,
S állsz rendületlen, mint a sziklafal.

De a szabadság véres szemfedője
Szemedből minden lángot kitörölt,
S a haza romján szíved összetört.

Czóbel Minka: Hó

A hó kifárasztott, vihar utam állta,
Pihenőt tartottam havas pusztaságba’,
Hullnak, egyre hullnak a fehér hópelyhek,
Elfedtek már mindent, mezőt, erdőt, kertet.

          *

Csodálatos összhang sohsem hallott mása:
Mámorító dallam, fehér hóomlásba’,
Csöndes várakozás bódító nyugalma,
Meg nem látott képbe’, meg nem hallott dalba’.

Mintha most egy alak fényesen kiválna:
Fehér égi angyal földig érő szárnya.
Halál, vagy szeretet? Vagy semmi? – vagy béke?

          *

Sűrűn hulló fehér hópelyhek a légbe’!

Rakovszky József: Téli üzenet

Nincs rózsa a berekben,
nincs árnyas lombú erdő,
csak emlék él a szívedben,
fájdalmas és kesergő.

A téli éj leszállott,
havat szitál a tájra.
– Oh, légy ezerszer áldott!
Szíved bárcsak ne fájna!