Magyar népballada
Ablakba könyököl Fogarasi István,
Mellette könyököl az ő testvérhúga.
– Hallottad-e hírit, édes testvérhúgom:
Elköteleztelek, bé Törökországba,
Nagy török császárnak, jegybeli mátkának!
– Nem hallottam hírit, édes testvérbátyám…
Adjon Isten nekem inkább víg vacsorát,
Víg vacsora után könnyű betegséget,
Szép piros hajnalban világból kimúlást…
Magyar népballada
Zavaros a Tisza,
Nem akar higgadni,
Az a híres Bogár Imre
Átal akar menni.
Átal akar menni,
Lovat akar lopni,
Kecskeméti nagy vásáron
Pénzt akar csinálni.
Kocsmárosné lánya
Az ablakon leste:
Arrólalól jön egy lovas,
Talán Bogár Imre.
Volt a Hunyadi János táborában egy derék tiszt, aki nagyon gyenge lovon járt, és semmiképpen se bírt jó lóra szert tenni.
A vezér, aki mindent megfigyelt, ezt is észrevette, de nem tette szóvá. Csak magában töprengett, miképpen segíthetne ezen a derék tiszten.
Egyszer aztán ebédre hívta a tisztet, és ebéd közben így szólt hozzá:
- Egy kérésem volna, ha megengedi. Íme, én már fiatal nem vagyok, ezért tapasztalom is, hogy nékem a fiatal, serény lovak veszedelmesek. De kegyelmed alatt láttam egy derék, csendes paripát, és úgy tartom, hogy az nékem nagyon alkalmas lenni. Én mást adnék kegyelmednek helyette, mégpedig sokkal serényebbet és jobbat.
A tiszt erre nem felelt, csak meghajtotta magát, és megköszönte a vezér jóakaratát.
Nemsokára a tiszt maga vitte be lovát a vezér istállójába.
A lovászok Hunyadi parancsára azt mondták neki:
- Tessék választani a vezér paripái közül. A két legjobb paripán kívül bármelyiket levezetheti kegyelmed.
De a tiszt egy lovat sem akart elvezetni.
Amikor Hunyadi ezt megtudta, parancsot adott, hogy a két legjobb paripa közül az egyiket, amelyiken addig csak ő maga járt, állítsák be a tiszt istállójába.
Ez az ajándék és az ajándékozás módja olyan ritka, mint amilyen ritkák a Hunyadi Jánoshoz hasonló férfiak.
– Anonymus krónikája nyomán –
Ezután a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szittyaország földjéről, és nyugat felé elindult. Közöttük Álmos vezér is kijött, aki Mágóg király nemzetségéből származott. Kijött pedig feleségével és fiával, Árpáddal meg a szövetséges népek megszámlálhatatlan sokaságával.
Sok napon át puszta tájakon vonultak, a Volga folyón pogány módra tömlőn ülve úsztattak át, és sehol faluba vagy városba vezető utat nem találtak. Vándorlásuk közben vadhússal és hallal táplálkoztak, emberi munkával termelt ételt nem ettek. A táplálékot az ifjak vadászattal szerezték meg, ezért a magyarok a vadászathoz azóta is, egészen mostanáig, minden más nemzetnél jobban értenek.
Hosszú vándorlás után Oroszországba érkeztek. Itt a kijevi vezér seregével megvívtak, az oroszokat és a kunokat megverték, és tőlük gazdag hadisarcot szerzetek.
Holtában is győzedelmes volt Szent László király: halála után kétszáz esztendővel vívta meg utolsó, győzedelmes harcát.
Kétszáz esztendővel a szent király halála után történt, hogy a székelyek hadba szállottak a tatárok ellen.
Amikor a székelység felvonult, és a rettenetes tatár hordát meglátta, szívében elkeseredett, és így fohászkodott:
- Szűz Máriám, segíts meg! Szent László király, harcolj velünk!
És halljatok csodát: az ég meghallgatta a székelyek könyörgését.
A pogány tatárok csodát láttak: a székelyek sorai előtt egy hatalmas vitéz jelent meg lóháton, fején aranykoron csillogott, kezében csákányt tartott. A vitéz megsarkantyúzta lovát, szembevágtatott a tatárokkal, és csákányával törni-zúzni kezdte őket. Úgy csapott le rájuk, mint a villám, a legjobb vitézek viasz módjára olvadtak el előtte.
A lovas vitéz feje fölött, a magas levegőégben egy gyönyörűséges asszony lebegett, fején aranykorona, ruhája olyan fényes, hogy az emberi szem elkáprázott tőle.
Feri kényelmetlenül ült a padban. Furcsa! Azt gondolná az ember, hogy jobban elfér, ha hiányzik a szomszédja, és annak az üres fiókjába is tehet valamit. Tegnap úgyse fértek össze, és most Miska hiányzik. De Ferinek csak az volt az első gondolata reggel: „Nagyon helyes, legalább nem is látom.” Aztán egyre szokatlanabb lett számára a dolog. Mert Miska soha nem hiányzott még, mióta csak ismerte. Furcsa volt, hogy a tanító bácsi kérdez valamit, és Miska nincs a jelentkezők között. Előfordul, hogy csak Feri jelentkezik. Sokkal jobb volt versenyezni, melyiküknek jut előbb eszébe a felelet. De sebaj, holnap majd megint úgy lesz, addig meg ki lehet bírni.
Másnap megint egyedül ült Feri a padban, és még rosszabb volt Miska helyére nézni, mert tudta már, hogy milyen beteg. Minduntalan a piros alma meg a „Pál utcai fiúk” jutottak eszébe. Két szép piros almát vitt tízóraira. Azért kettőt, mert az egyiket Miskának szánta. De aztán belebújt valami, és mégsem adta oda. Később meg eltűnt a fiókjából. S akkor Miskát fogta gyanúba. Gonosz kedve telt benne, hogy elpirul, védekezik.
-Kérem, ne beszéljen nekem se filozófiát, se tudományt, utálom mind a kettőt, no a gondolkozást – azt meg már éppen. Hiszen az csak arra való, hogy a kedvünket rontsa.
-De Ilma, hát soha se fog megérteni?
-Oh igen, ha azt mondja, hogy szép vagyok, ezt értem.
-Édesem, miért akar mindig zavarba hozni? Hiszen szeret! Különben hogy lett volna menyasszonyom?
-Szeretem, ha nem untat.
-Próbáljon kérem reám figyelni: Hát nem nemesebb és szebb foglalkozás, gondolat- és értelemvilágát művelni, mint például azt a szép rózsaszín báliruhát nézegetni, tűzögetni?
-Jó! s ha én ama szép rózsaszín ruha helyett még oly művelt értelem- és gondolatvilággal megyek a bálba, de megjelenésem elhanyagolt, visszataszító, azt hiszi, hogy fog valaki reám nézni? Még egy oly nagyműveltségű doktor philosophiae mint Ön, uram, sem méltatna egy tekintetre.
Azt tartja a régi közmondás, hogy az es bolond, ki papfia, s bikaborjút nevel. Ha ennek az első része nem is talál, annál igazabb a második. Azt azonban szóvátétlen nem hagyhatjuk, hogy költséges dolog mindakettő: papfiú, bikaborjú egyaránt. Mindenit felteszi rá az ember, s osztán vagy sikerül, vagy nem. Még ha sikerül is, csúful megrántja az embert, különösen a bikanevelés. Valóságos rabja az ember. Gondozza, vigyáz rá, mint a szemevilágára, hogy el se hízzék, erőben is legyen, formája is legyen, gonosz se legyen, még a szőreszála is ragyogjon, s a hozzáértő embert rázza a sárga irigység. A kóst legjavát adja neki, abrakoltatja rendesen, almozza, sétáltatja, nyalatja, keféli, itatja, lesi minden mozdulatát. Úgy áll esztendőkig a jászla mellett, mint az őrangyal, s mégis elég, hogy egyszer rájöjjön a fekete kedve, összetör mindent maga körül, s magát is kárré teszi, vagy megfújja a szél a legelőn, vagy fene tudja mi baja érkezhetik, s üttetheti meg az ember.
Piros vérben fürdik a mező, a rét,
Bíboros áradat zúg át a síkon,
Piroslik távol az alkonyi ég,
Nem soká látlak már, szép magyar vidék,
Nem soká látlak már: Aranyliliom!
Kard oldalamon, csákó a fejemen,
Szívemen lángoló rózsaszirom,
Halál árnyallik izzó szememen,
Be kábító, mély gyönyör a szerelem,
És el kell válni, Aranyliliom!
Amikor elment, egy csókot kért tőlem,
Egy csókot csak… egy búcsúzót csupán.
Láttam, elfojtott könny csillog szemében,
S dacos, fájó hang remeg ajakán…
Mint az álmok bűbájos szép világa,
Oly színes volt az enyhe alkonyat.
Az ősz minden dalát szívembe lopta,
Soha nem érzett, csodás hangokat…
Varázzsal teljes, langyos esti csöndben
Szinte csábított már a suttogás…
Mégis!… ajkamat elcsitítva tartá
A szívemben egy büszke villanás.
A hűvös ég dereng fölöttem,
A hűvös holdfény karol át.
Fegyver cikázik messze ködben –
S most megköszönni idejöttem
Az arcod békés mosolyát,
Az arcod békés mosolyát.
Én köszönöm most, amit adtál,
Mert pihenő volt énnekem.
Megállt, mint vándor a pataknál,
Egy-egy mulandó pillanatnál
Az én mulandó életem,
Az én mulandó életem.
Dalolva röpülj, sietve szállj:
Válaszul a forró, késett vallomásra.
Az útban pillanatra meg ne állj,
Érkezésed harcos ifjú várja.
Gyöngéden, puhán hullj kezébe,
Adj enyhülést, vigaszt, balzsamot;
Lobogtass örömöt feléje
s hallgasd el, hogy már szívem halott.
Megérkezél-e idejébe?
Vágyakozó szemei látnak?
Vagy földrehullsz elárvultan, félve:
Mint levele hervadó virágnak.
Nem kerülgetem már
Ablakod, muskátlik,
Zöld kerítésteket,
Gyönge rózsafáid.
Csak a szívem maradt
Ott egy rózsaágon,
Angyalom, virágom.
Te szíved velem jött
Egy virágcsokorba,
Könnyem megöntözi,
Szellő megcsókolja.
Napsütéstől óvom,
Esőnek kitárom,
Angyalom, virágom.
Tudod-e, hogy én egyszer, régen
gyáván, bolondul már letértem
a nagy várások ösvényéről?
Jártam kiégve, bús mocsárba,
szürke tegnapot nem sajnálva
s mindegy volt: jön-e a holnap is.
Ha néha mégis – önkínzásból –
gondoltam: ki les olyan bátor,
erős, tiszta, hogy visszahúzzon:
Szántó Piroskának
A postaútnál két vén tamariszkusz
bozótjában kőkereszt, rajt vas-Krisztus:
állíttatta hősi-halott fia
nevére Szőcs Antal, Csép Mária; –
mohos, mállik, több mint félszáz óta
eszi eső, fagy, szél eróziója;
nem térdel már, nem pihen árnyékában
senki: magára maradt a magánnyal; –
de nekem ott ül előtte az a
sokezer néma paraszt-pieta:
Szegény vagyok, sorsom süpped,
áld az Isten, mégis büntet.
Folyó voltam, tóvá lettem,
tél jött – jéggé merevedtem.
Nyarak forrósága kéne,
száz nyár kéne ennyi jégre.
Ha nyár jönne, a tó újra
élő folyóvá zúdulna…
Jó földem, Magyarországom,
jóságodat de sajnálom.
Minden nyarat másnak adtál,
csak engemet nem ringattál.
Tamási Áron emlékére
Röppenne ma is, szállna
tündérkedő, víg álma,
de harmat-derűs szárnya
gyökér-bilincsbe zárva!
Örök őrséget állva
konok cserefák párja
tűzi szívét az árva,
beszegzett éjszakára,
sebzett ágra, virágra –
reménnyel koronázva
szegények oltalmára!
1970
Ülj le a márványhűvös ég alá,
honnan a nyár még visszanyúl utánad.
Madarak jaját kergeti a szél
s térdedre hajtja hű fejét a bánat.
Zárd el szemedbe ezt a ragyogást,
ezt az utolsó tél-előtti órát.
Dió koppan már, hamvas szilva hull
s himnuszt dobál egy megkésett rigó rád.
Egy elkésett málnabokor
gyümölcse megpirosult.
Hova sodor
időtlen jövőbe a mult?
Itt is, most is a képzeletnek
árny-valóságát látom:
tenyeremből etetlek
asszonyom, anyám, lányom.
Úgyis eljön az ősz;
A leveleket szép pirosra festi,
Aztán sárágra. Elsodorja végül.
Az árva fa tépetten, kimerülten
Ájult halálos bódulatba szédül.
Úgyis eljön az ősz;
Az új búzából friss kenyeret sütnek;
Az édes must tüzes, jó borrá forr már.
Éltetni halnak. Úgyis ez a törvény
És az ember több a búzánál, bornál.
1941
Ó, hova bágyadt arany verőfényed
Bús szeptemberi égbolt, őszi napgolyó?
A sárga tüzek hozzánk most le nem érnek
S a magyar erdők, rétek,
Úgy sírnak, mint a megáradt folyó.
A földek is mély búban elaludtak,
S híreket várnak, lesnek távoli faluk,
És míg fölöttük holló károgva vonulnak:
A napok szállnak, múlnak,
S gyerek, asszonynép templomokba fut.
Hull az égbolt széles
vakolat-darabokban. A levegő
állványai megreccsennek.
Fácánszárny, sötét orgonabokor,
a horpadt hátú dombos
jegenye szökik föl.
Madár vagy, ki utoljára röpül,
fű, esővel rég itatott
és álom, a gyümölcstelen:
nélküled is tetszhalott vagyok,
melleden is tetszhalott vagyok.
Göröngy olvad el a számban.
zuhogó őszi zápor ablakra kopog
pereg kopog az elfüggönyzött szívre
beledobol a szoba ütemébe a bútorok dallamába
átlátszó gilisztasereg ereszkedik ablaküvegen
zörög mocorog zúg sziszeg
lépdel az éberálom sivatagában
utazik idegen világ sivatag síkján
élő határtalan szívben vándorol
Ki bort csak máséból iszom,
Kinek hordóm sincs, pincém sincs, pincémben nincs hordó
S hordómban nincs egy hörpintésnyi borom se:
Köszönöm a bort: minden nedvek királyát
S magyar sírva-vigadók szent italát.
Köszönöm a bort, akivel barátosan kínál meg
Kedv-szomjú bortalant a boros.
Jajgatnak a vidék
véres madarai.
Széthasadtak a házak
ecetes vakolatai.
Nincs maradás.
Nincs menekvés.
Nyugtalan éjek
medrében lengek.
Szemérmetlen dalokat
Isten előtt fütyürészek.
Megmeredt a csend,
Kegyetlen a suttogás is…
A metró építőihez
úgy estél vad dühvel vicsorítva
munkádnak az újnak
mint kuvasz tolvaj lábikráiba
mint hetek óta éhező a kenyérnek
halni-sípoló tüdő a tavaszi légnek
madár kalitból ösztövér égnek
csikó karámból újfűvű rétnek
egy percre meg nem állva
mit kell még megtenni
életre halálra
végül már nem vicsorítva nevetve
téve tetézve a munka kazlait terhét
telhetetlen éhét
egynemzedék-idő alatt végezve
három nemzedékét!
Bűvölt madár, dermedten álltam
szeme zöldes reflektorában.
Fények a tört havon. Késpenge-fények.
Mennék haza, de hova érek?
– Maradj. – És bukdácsolt utána
meg nem tett mozdulatok árvasága.
Mezítlen arcunkkal fogtunk fel ázott
szélrongyot, hószilánkot.
Mélység fölött letört sirályszárny
a keze. Már meg sem találnám.
Pillanatok borostyánkövei,
ti majd
megőrzitek.
„Mily gyönyörű a szenvedés!
A lemondás milyen hatalmas!”
– Meg fogod unni, s leszel aljas;
a mi erényünk itt kevés.
Mit szépség?! Háború jön újra,
háború mindig: tenni kell!
Egy perc, és áruló leszel,
vagy az se, csak egy buta hulla.
Már itt a szörnyeteg. Utálod?
Vele vagy ellene! Magányod
barlangját kard kutatja át.
Lemondás? Nincs! Az üldöző
nem mond le rólad! s a jövő
azé lesz, aki bestiább.
1931
Lepke,
lepke,
lepketánc
mondjad
kis szűcs
miket gyártsz?
Gombot
cérnát
kapcsokat;
mennyit?
hányat?
jó sokat!
Ó, hogy nem szakad szét,
nem törik csont- és velő-szilánkokra
a koponyám,
mikor belépsz rajta!
Hosszú, beszédes
ujjaiddal nyitod az ajtót,
de csak térdharisnyás lábod
nyújtod be:
Magyar népballada
Gesztén Józsi bársony lovát nyergeli,
A babája keservesen könnyezi.
– Ne sirassál, barna babám, engemet.
Nagykállai fenyves-erdőn keresnek.
Nagykállai fenyves-erdő a hazám,
Oda gyere, barna babám, énhozzám.
Meglátod az aranyvesszős tanyámat,
Sudármagos, aranyos almafámat. –
Gesztén Józsi mikor kiment a rétre,
Hegyestetejű kalap a fejébe.
Dufla fegyver kilátszott a subábul,
Leesett a kard a baloldalárul.
Magyar népballada
Nagy Törökországban kicsi nemes legény
Ártatlan s ok nélkül raboskodik szegény.
Szóval azt kiáltja: – Anyám, édesanyám,
Három kővárad van, válts meg az egyikkel!
– Nem váltlak, nem váltlak, lelkem kedves fiam –
Mert fiú helyébe fiat ád az Isten,
De kőváram helyett nem ad mást az Isten!
Mi lelet téged, bús gilice madárka?
Párom után nyögdécselek bezárva.
Vaskalitkám csillog-ragyog, aranyos,
De a lelkem,
Hejh, a lelkem fenékig zavaros.
Mi lelet, mi lelt, szőke asszony?
Társam után az én szívem keserű.
Oroszlánom viaskodik csatában,
Én pediglen fogva vagyok
Büszke Bécsnek várában.
Büszke Bécsnek rettenetes császára,
Minek engem itt tartani bezárva?
Miért reszket koronádnak gyémántja?
Gyönge kezem koronádat nem bántja.
– Kézai Simon és Anonymus krónikája nyomán –
Sok-sok esztendővel ezelőtt, amikor a bűn úgy elsokasodott az emberek között, hogy farkasok módjára éltek, Isten megbüntette őket: hatalmas özönvizet bocsátott a földre. Ez az özönvíz minden embert elpusztított, nem maradt más életben, csak Noé és annak családja.
Noénak három fia volt: Sém, Kám és Jáfet, ezektől az özönvíz után hetvenkét nemzetség származott. A három fiú nemzetségei más és más világrészben éltek: Sém utódai Ázsiában, Kám utódai Afrikában, Jáfetéi pedig Európában.
Azt mondják, hogy a franciák Jáfet idősebbik fiától származnak, és Trója városának pusztulása után először Pannóniába jöttek, abba az országba, amely később a magyarok hazája lett.
A franciák Pannóniában megalapították Szikambria városát, majd nyugatra vonultak, mert erősen féltek a keleti népek támadásától. Nyugaton a Szajna folyó partján telepedtek le, és új hazájukat Francióról, a vezérükről elnevezték Franciaországnak.
– Veszprémi népmonda nyomán –
Amikor a pogányok Veszprémet megtámadták, csak Gizella királyné volt odahaza. Szent István király járta az országot, mert éppen sereget gyűjtött a pogány ellen. Amikor neszét vette a bajnak, egyszerre Veszprém alatt termett.
De a síkság felől nem lehetett bejutni a várba, mert az ellenség minden utat elfoglalt.
Szent István király ekkor a meredek szirtek felé került. De annyi ideje se maradt, hogy a lováról leszálljon, mert a pogányok észrevették, és egyszerre megrohanták.
Gizella királyné éppen az uráért imádkozott a templomban. De a nagy riadalomra kifutott a templomból, s hát látta, hogy Szent István lóháton nekiugratott a sziklának.
A királyné nagy sietségében a fényes feszületet is magával hozta, és azzal kezdett integetni, mutogatta az urának, merre fordítsa a lovát. Így a király a meredek gyalogjárót megtalálta, de a pogányok utolérték volna, ha közben el nem hajigálja egymásután a palástját, a kardját, az erszényét és az aranyláncát.
– Heltai Gáspár krónika nyomán –
.jpg)
A magyar királyok koronája idegen kézre került, zálogba volt Frigyes császárnál – vissza kellett szerezni minden áron.
Mátyás király megbízta Vitéz Jánost, a nagyváradi püspököt, hogy tárgyalást kezdjen a császárral.
Vitéz János nagy titokban Bécsbe utazott, sokszor tárgyal a császárral, és a sok tárgyalásból az lett, hogy a császár hetvenezer arany váltságdíjat követelt a koronáért.
Amikor a magyar urak meghallották, hogy mit követel a császár, nagyon elbúsultak, mert nagy csoda volt nekik, hogy saját koronájukat olyan szertelen nagy summán kell megváltaniuk.
De hiába búsultak, Mátyás király a tanács elé vitte a dolgot, és közösen elhatároztak, hogy megadják, amit a császár követel. Ezután a tanács hét férfiút választott: ezekre bízták a korona kiváltását és tisztességgel való hazahozását.
Egy felvidéki kis bányavárosban, közel a lenyel határhoz, élt egy Mihálka nevű ember. Mihálka írnok volt a városházán. Szorgalmas és rendes életű tisztviselőnek ismerte mindenki. Magányos ember volt, nem volt sem felesége, sem hozzátartozója, és ha elvégezte a hivatalos dolgát, akkor hazament, elővette a lombfűrészét és dolgozott. Vékony fából szép képkereteket, kosárkákat, óratartókat fűrészelt ki. A szobája már teli volt ilyenféle holmival.
Történt egyszer, hogy egy öreg asszonyság halt meg a városban. Az asszonyság keresztanyja volt Mihálkának. Élete utolsó éveiben süket volt szegény és nem érintkezett senkivel; a halála után azonban Mihálkának hagyta házát, meg a megtakarított pénzét. Az írnok egyszerre vagyonos ember és háziúr lett.
Kallódtam éppen eleget –
szél fútt, mint őszi levelet,
veszendőbb voltam törékeny nádnál
s te mégis, mégis
rám találtál.
Kergetett vadként futottam,
megbújtam sötét zugokban,
vesztemet tudva, halálom várván
s te mégis, mégis
rám találtál.
Magányos cédrus, egyedül,
amin az orkán hegedül,
nem állt magában, mint én, oly árván
s tán éppen ezért
rám találtál?
Álmodó gyermek szeme a szemem,
Örök játékok eleven tükre:
Benne bámulom az életet én
Az álmok tarka szőnyegére dűlve.
Az örökjáték közepén Te állsz
Körülted fordul Asszonyom minden,
S az élet ez örök játéka lebeg
Csodálkozó gyermek szemeimben.
Szeresd hát az én könnyes szememet,
Hiszen a sorsod, életed tükre…
Nézd mily sugaras árnyék a fejed
Lelkem sötét tükrébe merülve
S ez így marad itt, míg megfagy e szem:
Halott tükrén ilyen marad árnyad,
Az örök játék pereg majd tovább
S a középen én csak mindig téged látlak.
Földeák Jánosnak
Átmentem egyszer, elég régen:
ezerkilencszázharmincnégyben,
átgyalogoltam Zagyvarékason;
ama régi országfutásból
húsz év múlva, legyen e vers haszon!
Húsz esztendő múlt el azóta,
s ma, Szolnokon, egy eszpresszóba,
beültünk, három jött-ment utazó;
szép nagylány szolgált ki bennünket,
s köztünk aztán csak róla folyt a szó.
Vetkőzz, vetkőzz, siess a vetkőzéssel,
mielőtt még fölizzanának
a kőszobrok ödémás tagjai,
s kihűlne tested,
mielőtt a tél a vánkosra borulna,
mielőtt.
(1972-73?; Ms 5935/4)
Egy csók: a szem
kezdte, vagy a szív, –
mint néma kiáltás
ömlött ki a szánkra:
valamit akartunk
mondani, biztos,
egyet, ugyanazt,
s nem volt idő rá:
egy csók: a szemből
indult, vagy a szívből
s ajkunkra húzta
éhezni a lelket:
Szinte gyerek még. – Játékos, vidám.
S a szeme most is úgy nevet rám,
mintha nem volnék: csak a játszótársa.
Minden szavamnak oly nagyon örül
s ha nem is hívom: az ölembe ül
s elkerget bút-bajt a cirógatása.
Bármilyen nagy gond – a kicsi kenyér;
sohse kér többet az a kis tenyér,
mindig beéri azzal, ami van!
Neki a Föld – oly apró, kicsike:
én, meg az anyja és a gyereke.
Rajtunk túl minden: szürke, céltalan.
Ez nem az én emlékem. Anyám elbeszéléseiből tudom:
Az én gyermekkoromban apám kocsit és lovat tartott. S mint minden gyerek, én is bámultam a lovat, ezt a kedves alakú, négylábú, néma rabszolgát, amely az ember parancsának engedelmeskedik; amely mesés erejével megmozdítja, vonja, viszi a kocsit, a kocsin az embert; és az ember halad, halad, halad...
Az én első szavam ez volt:
- Gyí!
Híres régi poéták, nem tagadom, hogy irigyen
Szemléltem hajdan pályafutásotokat.
Nálatok egyformán tündöklik a tárgy meg a stílus,
Újkori költő még csak nyomotokba sem ért.
Ámde azóta dicsőségtek fele része miénk lett:
Stílusban tietek, tárgyban enyém a babér.
Bú kél velem, bú jár velem,
Ki ránt fel kebléből?
Adj egy rózsát, hű szerelem,
Hajad szép fürtjéből!
Egy rózsát adj, hű szerelem,
Bár tövises lészen,
Tán ha kínját elviselem
Majd öröm vár készen!
Mért nyög, miért az esti szél
Bokor ernyőjében?
Mért fürdik a rózsalevél
Harmat hűs cseppjében?
Azért nyög, hajh, az esti szél,
Mert én sohajtottam!
Harmatcsepped, rózsalevél,
Szememből ontottam!
Tűz Tamás születésének évfordulóján
Nem szól már, elcsendesült az aki egyszer volt,
aki azóta talán gondtalan csatangol;
kurta tolla volt a tanúság, hogy ember volt,
egy ember, csilla ércből, és kemény anyagból.
Mint minden ember, ő is lassanként megolvadt,
a zord társaival, és a torz barátokkal;
akinek a szeme fölé lehellek holdat,
hogy összehasonlíthassam magam a jobbal.
– A budaörsi ütközet emlékére –
Még nem volt ilyen szomorú csata,
Nem volt a roppant háború alatt.
Magyar ágyúkkal magyar ágyúk torka
Szegződött szembe, gyilkos tüzet ontva,
Két testvér-felleg egymásra szakadt.
Én nem kérdeztem: ki volt a hibás,
Én nem kérdeztem: hogy lett volna jobb
És hogy ezután hogy lesz, azt se kérdem.
A szívem elvérzett a sok »miért«-en,
Csak félrefordulok – és zokogok.
Július fényverése nyers,
kaszákon ég a munka.
Kakukk, kakukk, már nem felelsz
szólítgató szavunkra.
Szótlan madár, mondd, hogy lehet,
hogy megrezzenti lelkemet
ez a finom kis őszbe-hajlás?
S már Merlin-füllel hallgatom:
jön-jön viharvert szárnyakon
a nagy, komor erdőmorajlás...
Messze lebeg a Bakony erdeje;
vén fák hűvösében nézem a forró
mezőkön a friss kepéket – most arattak –
a sárga tarló, harsány rét komoly fasor
zöldjével cserélődik; a csönd könnyű, akár
a hígan rózsálló égbolt alatt a kék
messzeségben az Agártető; alig
mozdul a szél: idő, tér mintha nem is
jelezné, hogy történik valami: a szándék
emlékezésbe fordul; a világ mély, tág
lélegzetvétel, mintha nem is itten járnék
puha léptekkel; enyém az élet s én az övé,
habár csak egy vízcsöppként önmagába
záruló, kristályhűvös pillanatra…
