Trianon mindennapos emlékére
Romok, romok.
Kifakult vörös és megfeketedett repkények
a falakon, amerre járok,
s tőből levágott kezek fájdalma a tájban.
A Nagyalföld közepén
egy holló lépeget magányosan,
mint Kanizsai Dorottya
ama régi, hagymázas csatatéren.
Földön-fektem iszonyú homorúja
gyöpös a vér s az esőlé után,
kivált alakom hány leveles tócsa
tükrözte gyűrötten tovább,
mióta menni újra megtanultam
tizennyolc évesen, már túl az ötvenen
halálom zónájába visszajárok,
látszatra villamoshoz, kézfogásra.
A vastagbetűs felirattal
gyorsan elkelnek a lapok.
És künt esik – mint rendesen, csak
néhány gyűrött levél vacog
az ágakon. Az újság írja:
„Ne várjunk korai csodát.”
De odahaza ég a város,
és folyik még a harc, tovább.
Emeljük ég felé a holtakat:
a kartalanokat, a lábtalanokat,
a harmatmellű gyermeklányokat,
a gépehagyott munkást, a diákot
– ki a halállal került iskolát –
kis húgaink, öcséink sárga csontját…
S mutassuk fel, kik ott vonultak át
a lángok közt, az októberi csendben:
szép, védtelen, fegyvertelen csapat,
kiknek a méhe új időket hordott
s új holtakat.
legtöbbjük csillag lett nyaranta
ha tiszta éj van elnéznek bennünket
és mérlegelnek hogy ezt ki akarta
halálos csöndben kitárul a bűntett
s határt húznak mint mikor ezüst lett
az aranykor s egy rózsa ajka
vakító villanással tüntet
midőn sorban leáldoznak nyugatra
Az utak mentén lompos tankok
s állig fegyverzett katonák
vártak – még nem kaptak parancsot –
hogy eltiporják a csodát,
a forradalmat, mely kihajtott
a megrekkent posványon át,
emberré mosdatván az arcok
hazug s kétszínű fintorát;
a forradalmat, mely kitárta
a lelkekhez s a nagyvilágba
vezető láncolt kapukat…
Ezt hallod éjszaka is, ezt hallod egész nap:
zúgnak, dübörögnek a tankok,
előre szegzett ágyúkkal,
kétoldalt szegzett géppuskákkal
vonulnak, vonulnak –
Megsüketítnek bennünket, kirázzák agyunkat,
de ez a szakadatlan szörnyű zúgás
nem rémít, legfeljebb felbőszít vagy untat.
egy nemzet nem élhet hősök
példaképek nélkül
két világ veszett háborúja
nemzeti veszteséglistára tette
történelmünket
most nem tudjuk
kire hivatkozhatunk
…és a csillagos estben ott susog immár harminc
évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg
susog a homály követeinek útján s kitünteti őket
lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn…
kupolát emelt az ég
Tömjének fojtó füstje száll
fenn lomhán köröz egy madár
A csend zsolozsmás
Eltelít
Az Isten jön le szívemig
itt a kereszt
kedvetlen ködök hálójában
az őszi ég
csukló szárnya alatt
a hódolat
a kegyelet
sárga
bordó
krizantémokkal vette körül
Látok százezer vén paraszti udvart,
süppeteg csendben nagy poroszlóktól dúlva,
s látom, hogy százezer meghasad küszöbön
százezer paraszt ül tenyérbe borulva;
Pitarnak, kamrának széttört ajtaja,
s szél futkos bé rajta öldösni a csendet:
S kint a szérűskertnek fekete szalmáján
a vak História veres csikót ellett;
Megzöldül a kútvíz, néma a galambdúc,
s mint a gyászlobogó, olyan a lomb a fán;
És a lomb alatt nagy idő-apóka-szem
sír százezer paraszt udvarán.
Új Magyarország, 1956. november 2.
I.
Gyanútlan vers október 15-én
Szájon csókol a pillanat,
másik kést üt a szívedig,
a harmadik halk telehold,
szív rózsája a negyedik,
van tömör-édes, mint a méz,
van lángvető csipkebokor,
van, mely egy elnémult világ,
van, mely kurjongat, mint a bor,
„Várja lelkem az Urat,
jobban, mint az őrök a reggelt,
az őrök a reggelt.”
Zsoltár 130:6
A 130. zsoltár írója egy névtelenné magasztosult költő. Nevét e földön ma már senki sem tudná megállapítani, de alkotását mindenki magáénak érzi. Nem szerzője nevéről nevezik többé, hanem hívják bűnbánati zsoltárnak, páli-zsoltárnak. Luther is annyira magáénak érzi, hogy éneket formál belőle. Benne sírják bűnbánó lelkek keserves könnyüket, mélységbe zuhant kétségbeesettek szavain keresztül kiáltanak segítségért, s a jobb jövő virradatát nehezen váró őrállók benne kiáltják bele a sötétségbe: Meddig még az éjszaka? Nincs nagyobb dicsősége egy költőnek, mint az, ha ő maga ennyire belehull a mulandóságba, alkotása pedig ennyire belelép az örökkévalóságba. A költőt nem ismeri senki, költeményét ellenben közkincsként magáénak érzi mindenki.
– Majd a kések, a jó anyák,
öled helyett is megneveznek,
– megölelnek balták, kaszák,
– mintha te – mellém heverednek.
– Nem vér, virág hullik a számról.
Havazik mint… És szeretlek.
Csönög a szél. Árnyamhoz láncol.
S már soha többé nem eresztlek.
Arad, 1849. október 5-én, éjjel
Mindenem e földön, kedves szeretett Máriám!
A lelkiatya, akinek kezébe letettem vallomásaimat, és akinek kitártam tiszta öntudattal bíró keblemet, át fogja adni neked kis gyűrűmet, szivartárcámat és evőeszközömet, amit itt a fogságom alatt használtam. Károlynál fogysz találni egy levelet, kedves arcképeddel, és azonkívül több holmit. Én keresztülvívtam az élet-halál tusáját – meg fogok halni, mint férfiúhoz illik. Szívem, a szegény, mely éretted fog dobogni utolsó dobbanásáig, és tiszta szerelmem Nálad maradnak. Én nem akarom átkozni a végzetet, nem senkit – a boldogító szerelmedben eltöltött üt év szolgál viaszul, midőn már el kell hagyni a földi pályát.
Barkás fűzek között a tóban
tükröt talál az ég-azúr.
Cigánytanyán, kamasz kezében
hallelujázva zeng a húr.
Milyen jó volna most örülni,
dalolva, mint a húr örül.
A bánat fekete kutyája
sötét ívben körül-kerül.
Riasztgató mozdulatomra
alattomos körrel kitér.
Öreg házak során lapulva
alkony felé hazakísér.
Sugártalan könyvtárszobában
elér, babonásan megáll
s fekete álarcát ledobja
a halál!
Halottas kamra, koszorúk, bús Erdély!
Őszi megtört lombok.
Keserű, vad fájdalom.
Itt fekszik Reményik Sándor!
Élő Lélek és halott test.
Élő Erdély és halott Költő.
Fájó föld, meghasadott szív…
Érckoporsó a ravatalon.
Hideg fény vibrál körötte.
Fejénél izzik a villany,
és csillog a kereszt.
Valami fojt, sikolt,
mint halotti gyertya füstje.
szabadságháborúink
nem múló viharzása
szökellő-szarvas-ujjain
szent vérrel hímzett idő
emlékek sárga gyásza
mélysötét bíborlása
és mintha a belseje felé
tiszta dél derülne
elképzelhetetlenül tág
nappalodás a gyászban
csatakürtök riognak
tülkök
széttört csontkürtök
(Krúdy emlékének)
Koplalunk hát, oly drága a kenyér -
vagy csak a léha társadalom unt ránk,
azért olcsult meg úgy a vers, a munkánk,
hogy lassan egy silány cipót se ér?
Poéta, úgymond, vízen is megél
(úgy stílusos, ha elviszi a ftízis),
de lám, a versnél drágább már a víz is,
annak jut minden, ki pénzén henyél,
a költő-féle kalapjába ritkán
vet valamicskét holmi alapítvány,
embertársától semmit sem remél.
Sík Sándornak
Testvér! így élni nem lehet:
szivaccsal járni szív helyett,
mely telve gennyel, förtelemmel.
Fertőző lábod lépni nem mer!
Testvér, tisztulni izibe
menjük Asszizibe!
Ma minden út vériszapos,
új ösvényt senki sem tapos,
minden hidat, mely innen átvisz
Tavaszországba: véres árvíz
alámosott… Jöjj sebtibe,
menjük Asszizibe!
Nemes és vitézlő híres generális,
Kit megcsodált egykor Pádova, meg Párizs,
Ihol van, ihol van toll, meg kalamáris,
Gyűjjék hát, gyűjjék hát, mert késő van máris!
Siessen Kigyelmed, édes Urambátya,
Felfordult a világ, száz „új módi” járja!
Szegény magyaroknak lőn nagy pusztulása:
Bizony nem ártana, ha rendet csinálna!
Nyergeltesse tüstént táncos paripáját,
Kösse derekára rozsdás fringiáját –
Meg ne retiráljon, ha útját is állják,
Amíg el nem éri fényes Budavárát!
– Zalavár története –
Zalavár, mely a XV. század közepén Rozgony, majd a Marczali nemzetséget uralta. E század végén kerül újra a bencés apátság birtokába. 1518-ban Kapornay Miklós commendator Zalavárt Terjék Lászlónak és István fiának bérbe adja. Majd Hasságh Dénes és Ferenc kezére kerül. Zalavár várnagyai 1444-ben Gárdonyi Fancs Péter és Móroczhelyi Farkas László. 1479-ben Szegfalvi Szegi János, 1505-ben Egri Pál, 1529-ben Apáthi Nagy István és 1536-ban Kürtös Pál. Zalavár sem kerülte el a Balaton-menti erősségek sorsát. A bécsi kéz a kurucság diadalainak fakadozó korában üt rajta. Schenckendorf Kristóf báró ezredes, a labanc kézre került Nagykanizsa parancsnoka, 1702. június 26-án kapja meg az udvari haditanács parancsát, melyre nyolc hónappal később, február 4-én válaszol. Hírül adja, hogy Körmend és Zalavár lerombolása nem ád dolgot. Még a múlt év nyarán elvégezte helyette Ehrengerg Antal ezredes a várpusztítás munkáját. A török kézről visszakerült Zalavár a XVII. század első éveiben élte fénykorát. Ujlaky Lajos, az erőskezű apát idejében, tele olt eleséggel minden csűr-pajta. Egykorú írásos feljegyzések megörökítik várúri birtokok istállóinak állatállományát:
„Vagyon Apátiban 20 ló, 38 örök. Ferkenden 3 ló, 28 ökör. Esztegáron 2 ló, 36 ökör. Bárándon 23 ökör. Radán 23 ökör. Orosztonban 4 ló, 17 ökör. Zalavárott 2 ló, 11 ökör. Csácson 23 ló, 76 ökör.”
Az Úr 1603-ik évében kívánatosan szép ősz volt. A vénasszonyok nyarának sütő napja simogatva csókolgatta a sárga-piros lombleveles Fehérkövek hegyoldalát. Mintha a Sümeg várával farkasszemet néző magaslat a város lakóival együtt ünnepelné a veszprémi püspöki székbe ültetett Ujlaky Lajost.
Az egész Szentírást először Tamás és Bálint magyar huszita papok fordították le a XV. század derekán; forrásuk a huszita biblia volt. Szerémségben működtek a déli szlávság határmezsgyéjén, ahol a husztizmus futótűzként terjedt. Keblükbe rejtett bőrzsákocskákban hordozták az új hit papjai a kenyeret és a bort, Krisztus testét s vérét, rejtett utakon, többnyire éjszaka keresték fel híveiket, s az egykorú vád szerint a rejtegetett szent bor nemegyszer a földre csöpögött; meg is termékenyítette a földet. A rejtőzködő husziták, s az „új katakombák” munkája eredményes volt, a hívek lassanként kimerészkedtek a napvilágra; legelőször Csehországban.
A huszitizmus a laikus vallásosság harcos formája. A laikus vallásosságot a szaporodó bibliafordítások teremtették meg; eddig a hívő az istentiszteleten részleteket hallott a szentírásból, s a pap felolvasott szentírás-töredékhez hozzáfűzte az egyház magyarázatát. A Szentírás szövege csak alap, kiinduló pont volt, s dogmák, elmélkedések, magyarázatok, legendák és példák épültek reá. A nemzeti nyelvre lefordított teljes bibliák azonban új vallásos tudatot teremtettek: a hívő a Szentírás útján közvetlen kapcsolatba jutott Istennel, s ebből a közvetlen élményből azt a jogot merítette, hogy maga magyarázza meg az Írás értelmét. Az új vallásos tudat a keresztény lélek jogait hirdette az egyházi tekintéllyel szemben, s a hívőt egyenrangúnak vallotta a pappal. Az egyház szigorúan körülírt, a tekintély által szentesített életmódot követelt a hívőtől, aki most bibliai élményei alapján maga alkotja meg életelveit. Nem nehéz felismernünk, hogy a mélyrétegek puritán életszemlélete nyilatkozott meg a laikus vallásosságban.
(II. rész. Egy fiskális a 30-as évekből)
Te aranyos régi idő, amely alig félszázad előtti történeteiddel csodálatosabb, regeszerűbb vagy előttünk, mint a görög mítosz hősei vagy fantaszta meséi a mór kalifauralomnak.
A harmincas évek azok, amiket legkevésbé ismerünk. Az a fiskális, akit meg akarok énekelni, abból az időből való, s csudálatos, meseszerű az ő története.
Láttam én már sok rügyfakadását
szép tavaszoknak,
őszi napok bágyadt sugarát is befogadta a
kedvem,
jeges mezőkön a hegy hava vont be
rőt sugarával,
szürcsölve ittam mézes tejét a
teltkeblű nyárnak –
mégsem szakadt föl bennem az érzés
oly diadallal,
mint mikor láttam
Mária, arcod a reggeli fényben
rám mosolyogni
felfénylő szájad szép vonalával.
Vándor, ha utad egyszer elviszen
fehér hegyek közt s kék tengervízen
Lussin narancsos szigetére:
Szent Antal templomába térj be
egy fülledt forró délelőtt,
s borulj le ott a Madonna előtt.
Márványfehéren áll egy égi nő
fölötted. Oly gyöngéd, oly friss, minő
hajnalban a kerti lehelet.
Fehéren rejt szűz anyamellet
redős ruhája, s arca mint a méz
és viasz, amint Gyermekére néz.
Kínok keresztfáján halált halt az Ember,
Jajongva siratják jók és igazak;
Sebzett anyaszívvel, fojtott gyötrelemmel
Mária is ott áll némán, roskatag.
Síró asszonyok közt csak neki nincs könnye,
Búja sincsen másnak olyan, mint neki…
Lelkén megkövült a fájdalmak özönje
S nem mer a keresztre feltekinteni.
Iszonyatra dermed lelkén a valóság,
Elsötétül tőle ez a nagy világ:
Kereszten ha nézi világ Megváltóját,
Ő csak egy láthat: egyszülött fiát!
Szent Mihály; Álmodlak.
Sápadt és szomorú
halovány vitéz.
Látlak, jössz a szőlők felől.
Aranyló kukoricatenger körülted,
pirosló bokrok, égő kecskerágók.
Álom-legenda a patak mentén.
Szeled megérint.
Miféle szél ez?
Szívem fáj – ősz van.
Már vágják a kukoricaszárat.
A tököt rakásba gyűjtik.
Minden színes álomba borul.
Csak az ég szürke felettünk.
Vadgalamb-szürkék a fellegek.
Olyanok, mint egy lány szeme,
kit megláttam egy tavaszon.
Eljön beváltó aratás –
gyűrkőznek pálinkás legények,
erősek, csöndesagyúak.
napszámos szikrás böllérkések.
Eljön megteljesült ígéret –
terpeszölű nagyvágyadó leányok,
sóhajosok, sorvadásszülők,
húsevő mímes dögvirágok.
Micsoda pántlikásnapú vásár!
Micsoda megteljesült ígéret!
Micsoda beváltó aratás!
Báránytetem
dagályló csöndet béget.
Egymás szívét tépő
keselyűknek
ki adhat majd
tisztességet?
