Váradi Antal: Rákóczi Rodostóban

I.

Gótívű templom csöndes csarnokában,
Amelyet napsugár föl nem keres,
Fájdalmas Istenanyja zsámolyánál
Imádkozik egy ifjú szerzetes.

S míg ajka önfeledve mond imákat,
Amelyek hangja szívből nem fakad:
Képzelme szárnyán messze elkalandoz,
Keresve szebb időket, múltakat.

A gyermekkor világa áll előtte,
Nyíló virágon ifjú napsugár,
Virág között mosolygó rózsaarccal
A gyermek pillangót keresve jár.

Előtte bókoló kalászú róna,
Mögötte bérc, amelynek oldalán
Arany borág int s lelke összerezdül.
«E bérc, e róna volt az én házam.»

Hazám!… e szóra szíve, mint a bimbó,
Imát lehelve nyíl az ég felé.
Hazám!… e szóra vérző Istenanyja
Könnyázott szemeit ráemelé.

«Tekintsd e hét tőrt, mely szívembe vágva,
Tekintsd ölemben Isten holt fiát,
Megostorozva, vérben meggyalázva
S eszedbe jusson porba hullt hazád!

Nézz könnyeimre s jusson majd eszedbe,
Kiért szívednek vérét ontanád,
Kinek fájdalma rokon az enyémmel:
Jusson eszedbe tört szívű anyád!»

S az ifjú szerzetes fölkél remegve.
Sápadt ajkán az ima megfagyott.
«Bocsásd meg, ó fájdalmas Istenanyja,
Hogy őseimhez méltó nem vagyok.

De add kezembe azt az éles kardot,
Amely szíved, szívünket verte át
S én visszasújtom árulónk szívébe,
Megbosszulom anyámat s a hazát!

El innen, el! ez óriás boltív súlya
Szívemre hull, ha rájuk gondolok,
El innen, el! …» s az Istenanyja képe,
Könnyjén át, megvigasztalva mosolyog.

II.

Érctárogatók hadi éneke szül
Trencsén lobogóteli halmairól.

Föld reng, ha kilobban egy ágyútorok,
Kelnek dübörögve a harci sorok.

Villongva, kerengve a bércek alatt
Rákóczi vezér deli serge halad.

Fényes sisakokkal az ellen amott.
Tört ágyúk a völgyben, ezernyi halott.

S hogy összerobognak a büszke hadak,
Vérrel dagad és foly a völgyi patak.

S a vérfolyam átka az égre kiált!
S az ég derűjére sötét ború szállt.

S már győzni remél a magyar. Diadal!
Háromszínű nemzeti zászlaival.

Már szól pihenőre a tárogató,
Már végre leróva a véres adó.

S íme új sereg, új roham, új csata kél
S Rákóczira zúg! föl újulva, ki él!

Itt jön, ki elárul, az esküszegő.
Rákóczit eladta a hitlen! ez ő!

S minden seb, amelyet e harc keze vág,
Kétszerte sajog s föl az égre kiált…

Rákóczi leverve; futó hada száll,
S ő ott marad a csata romjainál.

S az éji homályba futó seregek
Gyász tárogatója zokogva zeneg.

S még zúgja panasszal a bércfokon át
Rákóczi dicső, hadi, büszke dalát…

III.

Messze zúgó Márványtenger habja
Hótajtékát parti szirtre csapja,
Kék olajfák halványszürke árnya
Ráborul egy száműzött lakára.

Holdas éjjel. Minden olyan néma.
Csak habok moraja zendül néha.
Karcsú pálmák álmodozva néznek
Kék ködébe csillagteljes égnek.

Száműzött lakának pisla mécse
Föl-föllobban. Nem nyugodhat még se?
Majd pihenhet ott lenn… nemsokára…
Nem derül rá több hajnal sugára.

Kis szobában bujdosók csapatja
Száműzött vezér álmát virrasztja.
Ó nehéz és hosszú volt ez álom!
Folytatása lesz a túlvilágon.

Fölriad… «Csatára! itt az óra!
Harci kürt riadjon támadóra!…
Halljátok Rákóczi indulóját?!…»
Künn habok a partot ostromolják.

Ágy fejénél Istenanyja képe;
Tőr van ütve vérező szívébe,
Könnyborított bús szemekkel nézi.
Mint zokognak Magyarhon vitézi.

Sírva néz a gyászos haldoklóra.
«Jöszte, jó vitézem! itt az óra,
Jöszte vélem egy szabad világba.
Jöjj! arany kapuja, nézd, kitárva!

Ott az ősök csillagos körében
Trónülésed elfoglalva fényben,
Újra látod, úgy, mint egykor láttad,
Nagy s szabadnak édes szép hazádat!»

Kiderül a haldoklónak arca,
Csillapulván szörnyű lelki harcra,
S megtörő szemével ott a képen:
«Ó vezess!» ezt súgja véglehében.

…Künn a tenger dörgő habcsapása
Zúg, miképp egy nemzet zokogása,
S míg a szirtre dördül: mintha benne
Hős Rákóczi indulója zengne!

Streith Miklós világi lelkész, tábori pap

Született Palicson Arad megyében, de a családi összeköttetései folytán a fővárosba kerülvén, ott végzé iskoláit s kért felvételt a székesfehérvári püspöki megyébe. A hittani tudományokat itt végezte s 1831-ben acsai káplánból lett boglári plébános.
E községnek 18 éven át nemcsak buzgó lelkésze, hanem önzésnélküli jótevője volt a szó legnemesebb értelmében! Egészen hivatalának élt, vagyis nemcsak hívei lelki üdve körül fejtett ki buzgó tevékenységet, hanem azok anyagi jólétének előmozdításában is egyaránt fáradhatatlanul működött. A szabadságharc alatt mint tábori lelkész szolgált, bukása után a Habsburg-önkény plébánosi állásától is megfosztotta.

Győrik György: Térkép

Térkép van előttem,
Rajt’ egy piros határjelző vonal,
Szememből egy-egy könnycseppet kicsal
A csúf piros vonal.

Ha könnycsepp hull rája,
El-elnézem mily nagy a hatalma,
A piros vonalat mossa – marja,
A könnycsepp hatalma.

Istenem, mily szép lesz!
Ha a magyar keserűség árja,
Zúgó záporként özönlik rája,
A magyar könny árja!...

1923

Horváth Imre: Feltámadás felé

Mi jártunk hajdan Volga, Brenta partján?
Regébe szőtték egykor a nevünket.
S ha jámbor népek hírünk meghallották,
Így imádkoztak: ments meg Uram, minket!?

Nekünk volt régen Hunyadink, Kinizsink,
Hollós Mátyásunk és Nagy Lajosunk?
Mi voltunk hajdan hatalmasok, büszkék –
S most alázottak s tiprottak vagyunk?

Nekünk volt egykor Bocskaink, Bethlenünk,
Nagy Rákóczink és Kossuth Lajosunk?
Mi vívtunk annyi fényes nagy csatát –
S most rab módjára láncot hordozunk?

Mohi fergeteg, nagy mohácsi vész
Nem bírt mivelünk, akárhogy viharzott –
S most látjuk-e, hogy kik ássák a vermet
És kik húzzák az ítélet-harangot?

Ha látjuk, akkor kiáltsuk feléjük:
Kevély poroszlók hiába kacagtok!
Csak erőt gyűjteni borultunk a földre
És átölelni minden magyar hantot…
Aztán felkelünk s letépünk magunkról
Minden láncot és idegen cafrangot…!

1920

Kring Miklós: Nagypénteken

Vérző szívvel, könnytelt szemmel
Hungária Gyászt öltött fel;
Ködös jövő áll előtte,
Kóbor remény jár fölötte;
Bánatában szívszorongva
A Golgotha útját rójja…
Fel-felnéz a keresztfára:
Ott a szenvedés határa!
Mintha vigasz jönne onnan,
Szíve újra éled, dobban:
Új világ vár, új élet jön –
Soká bár, de még nem későn…
Hungária ébredj, remélj:
A keresztre feszített él!

1920

Szabó Gábor: Tavasz a Sajó mentén

Talán most is kinyíltak a Sajómenti orgonavirágok,
Talán most is dalolgatnak esténkint a Sajómenti lányok,
A gömöri hegy virágát talán most is koszorúba fonják,
Talán most is játszi szellő csókolgatja a gyors Sajó fodrát.

Ha nyílnak is az orgonák, tudom Isten, halványabb a színük,
Ha dalolnak is a lányok, tudom Isten, felsajog a szívük,
Ha fonnak is vadvirágot koszorúba, nem maguknak fonják,
A szellő is sírva adja a csobogó haboknak a csókját.

1923

Vályi Nagy Géza: Magyar izenet

Ha némaságtok hasznosabb a szónál
Csukódjék össze némán ajkatok!
Ha szó hatalma visz közelebb a célhoz;
Hangos jajszókkal égig sírjatok!...

Ha Szeretet hint enyhülést a kínra,
Szeressetek forrón, amint lehet!
Ha Gyűlölet hoz megváltást reátok
Akkor hajrá csak gyűlölködjetek!

Ha hosszútűrés zúzza szét rabságtok
Bilincseit: hát tűrőn várjatok!
Ha gyors cselekvés ígér győzedelmet;
Fegyverre, kardra, „rajta!”, magyarok!

Ha Istenkéz emel ki mély örvényből
Imádjatok egy isteni kezet!…
Ha Sátán művel véletek csodát csak:
A sátánnal is szövetkezzetek!

1923

Csiszár Béla: Utazás a halhatatlanságba

Ottokár püspök emlékének

A jószagú mezők ajkán tavaszi nóták;
ibolyák mosolyognak; virágszirmok fehéren
a kéklő selymű égig illatoznak,
elomló hantokon, új magvetések rendjén,
áldásos íveléssel lendülnek a karok.
Messze harangzúgás és gyászdrapériák
között indul utolsó utazásra

Itt tavasz ujja költ rügyezni tarka bimbót,
öröm ég ifjú fákon és életet varázsol:
túl, fénylő síneken most jön a gyorsvonat.
Siet a palotáktól, lassan ringat a réten;
hogyha halottszeme még utoljára tárul,
kinyílhasson az édes, aranyszín napsütésre,
virágraborulásra s ibolyanevetésre;
cirógató fénnyel nézhessen zsongó fákra,
és elrejtve, vihesse emléknek, álmodásnak
pihentető földjének színét és illatát.

Ó, mennyire szerette, ezer virág között
állva a réteken, a titokzatos csöndet,
kicsiny fűszálakat, szirmokat, zúgó fákat,
új Assziszi Ferencként járván a madarak
és fakadó rügyecskék napfényes birodalmán.
Ilyenkor mindenikhez mosollyal lehajolt
megsimogatni lágyan. Néha végtelenbe
nyilazó szemmel beitta a tájak
világoskékbe rejlő messzeségeit.
Erdők, mezők most már hiába várják hívón,
kéklő szeme már zárva, ajka most összeforrva,
nem énekli többé a szépség himnuszát.

A szálló alkonyatban némán pihen s vonatja
ringatva öleli a halhatatlanságba.

Mert teste bár halott és ajkai némák,
de lelke dallama s fölzengő muzsikája
szétárad a virágok örök-egy illatában,
tavaszi napsütésben s őszi szomorúságban
melengetni szíveink, hogyha fájnak…
Sötét sírnak mélyén nyugodva, halkan:
szava örök s emléke halhatatlan!

1927

Páter Bangha Béla SJ., a jezsuita sajtóapostol

   Valódi sajtóbirodalmat épített ki rövid idő alatt a Horthy-korszak kezdetén Bangha Béla. A ma nyolcvan éve elhunyt jezsuita páter a katolikus hit védelmére és terjesztésére vállalkozott. Fontos célja volt a keresztény családokat szerinte két oldalról bomlasztó ateista szocializmus és materialista kapitalizmus elleni harc – és mind a két ellenfél első soraiban vélte felfedezni a zsidóságot. De a fajvédőkkel is meggyűlt a baja. A két háború közti rendszer magára is gyakran utalt „keresztény kurzusként", és a keresztény öndefiníció terjedéséért igen sokat tett az éppen nyolcvan éve elhunyt Bangha Béla jezsuita páter és lapszerkesztő sajtója, mely nagyban meghatározta az ország közéleti diskurzusát a húszas évek elején.

   Mint a páter 1927-bőlvisszatekintve kijelentette: „ Abban az időben mi óriások voltunk, a közélet irányítói és fejedelmek”;

Bangha 1880-ban született Nyitrán. A cikkünk tárgyalt évében – 1921-ben – 41 éves jezsuita atya hangyaszorgalmú, hatalmas szervezőkészségű pap volt, akinek írásaiból viszont hiányzott Prohászka Ottokár püspök szövegeinek tudományossága vagy prózai mélysége. Az utókor az ecclesia militans, vagyis a harcoló egyház fő képviselőjeként jegyezte meg Banghát, noha volt egy másik oldala is: esténként kommunistákat járt gyóntatni és áldoztatni a budapesti toloncházakba, és titokban női szerzői álnéven írt lelki gondozási tanácsokat katolikus lányoknak. A harmincas évek elején Szerafini Blanka álneve mögé bújva levelet írt egy képzeletbeli, papnak készülő kisfiúnak –önmagának –, aki ekkor még lepkék után szaladgált, és nem reverendát viselt. Levelében összefoglalta a papi élet szépségeit és áldozatait is: „

Liliomoknak leszel kertésze, hótiszta báránylelkeknek farkas ellen oltalmazója. Megtört szívekbe öntesz új erőt, elhalt gallyakon fakasztasz új rügyezést, ahol csak jársz és ahol csak kelsz,áldás kél nyomodban . . . jajszavakat némítasz el s hörgőmellű haldoklóknak te törlöd le utolsó könnyeit ”. Azonban „ más, ha sokat küzd és vívódik, ha estente hazatér, hű hitves vár reá s a hányatott férfi szíve megpihen egy édes hitvesi keblen . . . ha majd esténkint napi munkád ezer fáradalmáról kimerülten hazatérsz és talán vért izzadva, porosan, megköpdösötten nyomod le magános szobakilincsét, nem jön elődbe senki, nem csókolja le a homlokodról senki a port . . . Belső vigaszt nem találsz, külsőt pedig nem szabad keresned ”;

⃰ 

Keresztesharc a nyilaskereszt ellen

   Felvetődik a kérdés: ha Bangha Béla munkásságának ilyen komoly részét tette ki a nyilasellenesség, akkor miként lehetséges, hogy ezt a szakirodalom figyelmen kívül hagyta? A válasz a páter halála után közvetlenül kialakult 

Bangha-kép formálói körül keresendő. Bangha Béla első életrajzát Nyisztor Zoltán jezsuita szerzetes, Bangha közeli ismerőse írta meg, és ez a munka szolgált –Molnár Antal, a kérdés szakértője szerint – az „összes későbbi értelmezés” alapjául, Bangha Béla összegyűjtött munkáit pedig Bíró Bertalan jezsuita atya válogatta és kommentálta. Ezeket a meghatározó munkákat fellapozva rögtön szembeötlik, hogy sem Nyisztor életrajza, sem a Bíróféle válogatás nem kezeli korrekt módon Bangha örökségét. Nyisztor ugyanis egyetlen említést sem tesz Bangha nyilasellenes csörtéiről, Bíró pedig önkényesen válogat Bangha zsidótémájú és nyilasellenes írásai közül,láthatóan szándékosan hagyva ki a páter egyes esszéit. A két papszerző motivációjáért egyébként nem kell sokat kutatni: Nyisztor Zoltán nyilasszimpatizáns volt, aki emigránséletrajzában hosszas tirádát szentelt Szálasi Ferenc „nemes lelkületének és tiszta szándéka-inak”,

Bíró Bertalan pedig több munkát publikált az eugenika és a faji antiszemitizmus témájában. A két nyilasbarát író érthető okokból saját képére próbálta formálni Banghaemlékezetét, kevés jót téve ezzel egykori paptársuk megítélésének. Jellemző, hogy a Banghát nyilas kontextusban elhelyező írások nem is közvetlenül a pátertől idéznek, hanem az összegyűjtött műveit szerkesztő Bíró Bertalan kommentárjaiból.

Bíró azonban tudatosan kihagyta Bangha faji antiszemitizmussal szemben kritikus írásait a páter összegyűjtött műveiből. Hogy valaki faji vagy vallási alapon gyűlöli e a magyarság zsidó részét, különösebben sokat nem számít, és mindössze a Horthy kor antiszemitizmusát jellemzi, hogy egy csupán vallási alapon zsidóellenes pap már pozitív kuriózumnak számít. Mindazonáltal fontos ki-emelni, hogy a korabeli források a nyilasbarát Bangha képével teljesen ellentétes benyomást keltenek. Mindjárt két nekrológ, mely a páter 1940-es halálakor megjelent, egyértelmű megvilágításba helyezi Bangha munkásságát. A náciellenes Magyar Nemzet publicistá- ja, Lendvai István azt írta, hogy a „keresztény származás báránybőrébe bújt” „mai orda-sok”, azaz a nyilasok elleni harcban hiányolni fogja Bangha tollát. Ezzel szemben a nyilas Magyarság egy Nyílt ellenfél című cikkben emlékezett meg Bangháról, kiemelve, hogy„Bangha páter írásaiban és szónoklataiban […] összetűzésbe került a […] nyilaskeresztes mozgalommal”.

Banghát valójában a nyilas mozgalom terjedése, amit ő „a szellem bolsevizálódásának” nevezett, nagyon is aggasztotta, a nácik birodalmi terjeszkedése, különösen az Anschluss pedig mélyen felkavarta. Kritikusai rendre felrótták a páternek, hogy az olasz fasizmussal szemben megengedő volt, pedig Mussolini rendszerét már 1922-ben támadta,naplója pedig tele van római tartózkodása idejéből fasizmusellenes megjegyzésekkel a totalitarizmus szeleit zászló módjára követő, szervilis paptársairól. Bangha büszke volt arra, hogy „a nemzetiszocializmus világnézeti veszedelmére mi már akkor felhívtuk a figyelmet, amikor Magyarországon vagy semmit sem tudtak a mozgalomról, vagy csak a szokásos magyar külpolitika tájékozatlansággal titkon drukkoltak a nacionalista hullám sikerének”.  Való igaz, hogy a Magyar Kultúrában már 1932-ben azt írta a páter, hogy a fajelmélet nevetséges és igazolatlan bolsevista eszme, ami rövid úton nemcsak a zsidók, de a katolikusok vesztére is fog törni;

Forrás: Veszprémy László Bernát: A „sajtóapostol” –Bangha Béla játszmái a Horthy-kor hajnalán; Keresztharc a nyilaskereszt ellen/részletek/

Gérecz Attila: A gyűlöletről

Gyűlölni csak az tud
aki már szenvedett,
de gyűlölni sem tud
aki csak szenvedett.

(Gyűjtő, Kisfogház, 1954.)

Tóth Árpád levele – menyasszonyának, Lichtmann Annának

1913. január 21.

Drága kis bogárkám, aki a szívembe másztál, nagyon el vagyok fáradva, mert éppen most fejeztem be egy karcolatot, tudod egy olyan Torpedó-cikket, amilyen neked nem szokott tetszeni, és most éppen azon búsulok, hogy biztosan ez sem tetszene. Te pedig most Szegeden vagy és én sajnállak is, mert biztosan ott is olyan piszkosan csurog a ronda eső, mint itt, és így valószínűleg nincs alkalmad feltűnést kelteni a szegedi korzón. Itt borzasztóan esett az eső egész nap, nem is mentem sehova, L. bácsi meglátogatását is holnapra halasztottam és a gyerekeket sem néztem meg. Majd ma este, redukció előtt benézek hozzájuk.

Mint már írtam, az időmmel 8 és 10 óra közt nem tudok mit csinálni. Tegnap elmentem az Apolló moziba, de persze későre érkeztem és csak diribdarab műsort láttam. Ha jól ismertem fel, a hátam megett V. Ilonkával V. Gizi ült a potyahelyeken. Sokat vihogtak. Én ellenben jobban szerettem volna, ha te lettél volna itt a moziban, a Gizi meg ment volna a fészkes Tódorba, vagy a Tódor fészkébe, Szegedre. A redukcióban Cölike kérdezett rád. Mondtam, hogy szalma vagyok, s hogy te Szegeden vagy. Fölényesen mosolygott, és látszott rajta, hogy azt hiszi, hogy te nem szeretsz. Pedig ugy-e, hogy szeretsz?

Ma délután elmentem a kávéházba. Nem mentem volna, de kedden kapom a francia mellékletet és azért mentem be. A fekete pincér, mikor három után vettem a nagykabátom, azt mondta, hogy: hova siet Tóth úr, a kis barna még nem jön. Megmondtam neki és majdnem elpityeredtem, míg mondtam, hogy Szegedre utaztál egy pár napra. Egy pár nap nem sok – gondolhatta a fekete pincér, de ő marha, mert nem tudhatja, hogy az a pár nap igenis sok, egy egész örökkévalósőág.

Várom a leveled. A mamának mondtam, hogy a leveledet ő tegye el, ha hozza a postás és adja azonnal ide. Most már csak a levélnek kell jönnie! Ugye jön? – L.-nét csókolom, neked, drága, millió csók. Szorgalmasan tanulok.

A „Budapest” újság történetei a.d.1907. [XII. Jogvédelem a szerkesztői üzenetekben]

Justitiát, az igazság istenasszonyát, az ókori mitológia bekötött szemű nőalaknak rajzolja, amely jobbjában kétkarú mérleget tart, balkarját pedig egy kihúzott, kétélű kardon pihenteti. Ez a kép, sok századéven átszivárogva, általánosan ismert a jelenben is: a festők ecsetje, szobrászok vésője mindig ezt az alakot örökíti meg, mikor a »Jog« vagy »Igazság« fogalmát érzékíteni akarja.
Igazi mitológiai mélységgel fejezi ki ez az ábrázolat a jognak kényszerítő erejét: a jobbkéz a mérlegen leméri az igazságot, a balkar pedig a kétélű karddal érvényt szerez az igazságnak. A kard, amely egyelőre békén pihen a kézben, ha kell, le is tud sújtani arra, aki az istenasszony szavának nem engedelmeskedik.

Féja Géza: Szemelvény az „Énekek Éneké”-ből

„Én mezői virág vagyok. És völgyeknek lilioma, miként liliom tövis között: ugyan én barátom leányok között. Miként malos fa erdői fák között: ugyan én szeretőm fiak között. Kit én kívánok vala, annak árnyékán ülök és gyümölcse édes én torkomnak. Király engem borpincébe vőn, én bennem szerelmet szerze. Virágokkal ékesejtsetek, malos fákkal szórjatok meg engem, mert szeretet miatt ellankadék. Ő balja én fejem alatt: és ő jobbja engem megölel. Ó Jeruzsálemnek leányi esketlek titeket mezőknek kecskéire és szarvasira én szeretőmet fel ne serkentsétek, fel ne ébreszjétek: míg nem ő akarja. Én szertőm szava íme ez hegy közbe szökdösve jött, dombokat által szökött.

Kovács Elemér: Tejgazdálkodással kapcsolatos babonák Farkasfán

1. A tej. Ha a tűzhelyen elfut a tej, le kell sózni, mert a tehén tőgye kisebesedik. Ha tejjel dolgoznak nem beszélnek. Nem illő a fejőre ráköszönni. Régen az asszonyok a felső szoknyájukat a fejükre borították és úgy fejtek. A tejet nem az asztalról, hanem a padról viszik el. Az eladott tejbe vizet öntenek és a gazdasszony ujjával belenyúl, hogy a kemence falára keresztet rajzoljon. A kannát nem viszik üresen haza, hanem kenyeret, vagy sót tesznek bele a tehénnek. A tejet nem szabad megköszönni, hanem azt kell mondani, hogy köszönöm a szívességét. Tejet régebben nem adtak a gyerekágyas asszonynak, mert azt tartották, hogy fehérfolyást kap.

2. A vaj. Köpülés közben, hogy a vaj előbb összeálljon, a következő verset szokták mondani:

„Kelj vajam, kelj,
Kertek alatt hasas asszony
Írós vajat kíván.”

Várregék és mesés várromok XV. Hricsó

Zsolna és Nagybiccse között, a vág partján, a Sztrázsó-hegység egyik sziklák koszorúzta, 570 méter magas hegyormán látjuk Hricsó várának romjait. A Vág menti út védelmére, az utasok szemmel tartására épült még a tatárjárás előtt. A várnak volt egy elődje is. A régebbi vár alapjaira építkezett Kilián vitéz. Nagybiccse várának királyi várnagya alapjaira építette Kilián vitéz. Nagybiccse várának királyi várnagya. IV. Béla 1240-ben Bartolomeus nevű hívének Farkas nevű fiát ajándékozta meg a várral, s azt még az unoka, Biccsei Miklós is bírta. Hricsó mindig a biccsei vár tartozéka volt; akié volt Biccse

34. Zsoltár – AZ IGAZ BOLDOG SORSA – A BŰNÖS GYÁSZOS VÉGE

1 Dávid-zsoltár. Amikor Abimelek előtt őrültnek tette magát, az pedig eltávozásra kényszerítette.

2 Áldom mindenkor az Urat,
számban dicsérete örökké megmarad.

3 Benne talál a lelkem dicsőséget:
örvendeznek, ha hallják, a szegények.

4 Csodáit magasztaljátok velem,
dicsérve

5 Én az Urat keresem, s ő felelt
s minden nyomorúságomból fölemelt.

6 Feléje nézel s arcod felderül,
és soha meg nem szégyenül.

7 Gyötrelmeiben a szegény az Urat hívta,
az hallgatott rá s megszabadította.

8 Hadával az Úr angyala

Kárpát-medencei keresztkötődések III. - Major Zoltán: Trianon és re - víziója (2. rész)

Nincs most itt terünk arra, hogy a gazdag revíziós nemzetközi jogi irodalomról bármilyen szemlét adjunk. Csak néhány alapművet említhetünk meg, és azok kapcsán szólhatunk némely revíziós jogcímről. Az ezirányú külföldi szakirodalomból kiemelkedik mint alapmunka – standard work – a Kunz Die Revision der Pariser Friedensverträge, Bécs 1932. Ez a munka három nagyobb témakörbe csoportosítva tárgyalja anyagát: 1. a békeszerződések szerkezete revízió szempontjából; 2. a revízió jogcímei; 3. a revíziós (jogi) eljárás. Itt csak a revíziós jogcímekkel foglalkozunk. A revízió jogcímeinek szempontjából Kunz megkülönbözteti a szűkebb és tágabb értelemben vett revíziós formát. Megjegyzendő, hogy Kunz felosztását a vonatkozó szakirodalom elfogadta, de Buda László ellenkező nézeten volt az említett A revízió nemzetközi jogi alapjai Bp. 1933. című tanulmányában.

Babits Mihály: Petőfi koszorúi 1923.

"Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?"

Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?
Ki meri meglátni, ki meri idézni
az igazi arcát?
Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak
szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,
mint az olcsó gyertyák.

Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,
de ma már maga sem tudja, hogy mit akar:
talány zaja, csöndje
és úgy támolyog az idők sikátorán

Juhász Gyula: Petőfi-centenárium

Nevét idézik, de a szellemét nem.
Az él és gyújt szívekben, észrevétlen,
Mint a futó tűz korhadó avarban,
Terjed titokban és nő láthatatlan,

Míg égbe nem csap, éjbe nem világol
És pirkad tőle közel és a távol,
Hűs csillagok sápadnak rőt hevétől
És bíbor pernyék hullanak az égből

És futva futnak dúvadak riadtan:
Petőfi lángol a világviharban,
Elég babona, máglya, bamba gazság
És napod virrad, szent Világszabadság!

Petőfi adomák - A természet vadvirága

Bangó Pista, tiszafüredi jómódú fiatal gazda, miután elvégezte iskoláit Pesten a piaristáknál, haza ment gazdálkodni. Tíz éve, hogy nem járt Pesten és ez volt főindító oka annak, hogy újra felrándult megnézni, vajon mennyit változott azóta a főváros, 1836-tól 1846-ig?
Petőfinek nagy tisztelője volt. Megvette minden művét és nagy részét könyv nélkül tudta.
Elindulásának híre kelvén Tiszafüreden, fölkereste egy szomszédközségbeli földbirtokos és megkérte, hogy jó barátjának, Petőfinek, vigye le üdvözletét, tiszteletét.

Szakál Gábor: Petőfi él

Petőfi él! - de vannak,kik nem ezt vallják,
kiknek oly idegen a hazafiasság
s a szabadság helyett,jobb a szabadosság -
a fü alatt terjed az idegen másság!

Vakon üldöznének mindent mi szép és jó,
ki értéket teremt nékik nem haladó,
tagadják az Istent,mi erény és malaszt,
aláznának mindenkit,burjánzik a gaz.

Midőn eljutnak majd a feltámadásig,
sírva fognak csúszni Jézus sarujáig,
bűnbocsátást kérve,merthogy megtagadták
szellemét,örökét s a keresztény eszmét.

Tompa Mihály: Bűnbocsánat

Álmatlan éjben az ágy vánkosán,
Zarándok-úton s a templom kövén:
Oh, mennyi köny hull széjjel titkosan,
A fájdalom forrásiból jövén!
Midőn felkél a vádló síri árny,
Melyet sok év és hallgatás temet,
Fedett arccal sohajt a bünhödő:
Isten bocsásd, bocsásd meg vétkemet!

- Én bűnös kéjt vadásztam, - tudva bár
Azt a sivár átkot, mely rajta van; -
Lábbal tapodtam hűséget, frigyet;
Eszeveszett valék és fajtalan;
A drága nő szivét meggyilkolám,
Szétszórtam édes, szép családomat!

Áprily Lajos: Gyümölcsoltó

(Reményik Sándornak)

A néma telken láttalak.
Bimbózott sűrűn már a kertünk.
A szíved mély volt és sötét.
Minket kerestél. Nem feleltünk.

Tűz gyúlt a szomszéd fák alatt.
Szélben körülölelt a füstje.
Aztán kék szárnnyal száll tovább
szagos füzekre, vízezüstre.

A mozduló erők között
sokáig álltál gyenge vállal.
Tudtak, hogy nincs több fegyvered
ütközni végzettel, halállal.

Arany János: Endre királyfi

„Mit kötögetsz? mit fonsz selyem-arany szállal
Én szép feleségem, Johanna királyné?”
„Neked uram, látod, hímezék palástot
Koronázó napra: zsinórt verek arra.”
Mosolyog az asszony, de csak szeme, szája. –
„Endre fiam, félek: gonosz itt a lélek.”
Gyanús szeretet az, sohase’ visz jóra:
Nápolyba, vitézek! boszúra, boszúra!

„Fiam édes, Endrém! nincs e dolog rendén:
Jer vissza hazádba, szép Magyarországba.”
„Nem, anyám: meghalnék, szívem kiszakadna;
Szeret is Johanna mint a maga lelkét

Erdélyi Tibor: Örök március

Imádom a rügybontó tavaszt,
mely gallyakon és szíveken bimbót fakaszt.
Imádom a rügyek pattanását,
a szellőfuvalmat,
az élet zsendülését,
a szívek zendülését,
de gyűlölöm, gyűlölöm a semmibenéző,
bódult nyugalmat.
Rügy, bimbó, reménység,
zengő és zsongó muzsika,
vágy, mámor: szép tavasz!
A tavasz ifjúság,
s az ifjúság élet!

D. Eperjessy Margit: Márciusi gondolat

A költő lehet szeretet dalnoka,
hirdetője Ámor hatalmának;
bölcsőtől a sírig, s azon túlnan is,
lantvivője századok karának.

A költő lehet Istennek ostora,
mely a hitszegőkre irgalmatlan sújt,
de lobogva égő, élő fáklya
az igaznak: lássa, merre az út.

Sokan félreértik, mások mellőzik,
csak kevesen értik a költő szavát,
mert a világ zajától süketen és vakon
építgetik – a lélektelen mát.

Garay János: Petőfi Sándor emlékkönyvébe

Pesten, mart. 15-kén 1848.

S szent, e nagy napon, melyen végtére
Megtestesült a kimondott ige:
S nép, függetlenség, alkotmány s szabadság
Magyar hazánkban többé nem rege;
Melyen, kezében széttépett bilincscsel,
Győzelmi zászlóval másik kezén,
Áll köztünk a kivítt sajtó-szabadság;
Melyen egy jobblét dicső reggelén
A leigázott óriás, a nép,
Üdv néki! a kigyó fejére lép -
Dobogjon össze szívem hő sziveddel,
Mint egybeolvad lantom énekeddel.

Petőfi Sándor: 15-DIK MÁRCIUS, 1848

Magyar történet múzsája,
Vésőd soká nyúgodott.
Vedd föl azt s örök tábládra
Vésd föl ezt a nagy napot!

Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt.

Csattogjatok, csattogjatok,
Gondolatink szárnyai,
Nem vagytok már többé rabok,
Szét szabad már szállani.

Sinka István: Március idusán

A szót,
mely tűzként lobogva
s viharzó erővel
elröppent egykor,
örök, messzi fények
szent papjai előtt
kimondom most én is:
Március!... Szabadság!
Ezt zengik az örök,
messzi kék hegyek,
a róna, az éther,
s a költő nevével
ezt zúgja a vérem;
mert rút a járom
és rút a szolgaság!

Dr. Hernoegger Antal világi lelkész

1849-ben 40 éves kora és 20 éves áldozás bölcsészet- és jogtudomány, szentszéki ülnök, nagytudományú férfiú és a vácmegyebeli papság egyik kitűnő tagja volt.
A szecsői táborból való felvonulás alkalmával Damjanich elfogatta és magával vitte a kókai plébánost: Hernoegger Antalt. Nagycsütörtökön este a magyar tábor egy része Kókára érvén, egy főtiszt és két honvéd az ispáni lakba kísérte a plébánost és azonnal kihallatta. – Nagypénteken