Minden megíratott.
A próféták megmondtak mindent jóelőre.
De a te anyai szíved még mindig nem hagyott föl a reménnyel.
A te szíved még mindig várt valamit.
Egy rést az örök Rendelésen,
amelyen a szeretet kiosonhat.
József már fáradt volt, ledőlt volna egy kapuboltba,
de te csak mentél házról házra, kapuról kapura,
és zörgettél és könyörögtél.
Nem magadért, hanem a Gyermekért
Mielőtt megölnétek lassan itt lenn,
négy fal között havasi lelkemet,
én csakazért is sóhajtok mégegyet
s így lehelem ki az életemet.
Én csakazértis sóhajtok mégegyet
szabadon, tisztán, büszkén, boldogan,
az életemet lefogják rabláncok
de a szabad halál még hátra van.
Visszaálmodom magamat egy percre,
amint állok örök csúcsok felett,
így kezdenek peregni halkan, halkan
ágaimról a kis tűlevelek.
Oldják iszákjukat a csendesülő,
alacsony fellegek,
omlik az ártatlan, az együgyű hó
a háztetők felett.
A füst elkapja derekát,
együtt forognak,
úgy imbolyodik a világ,
ahogy ők imbolyodnak.
Húzzák már komoly szarvasok
az ünnepet,
szájuk körül az esti pára
s az eltünt gyermekkor lebeg.
Omlik a hó, ömlik a hó
Ó zúzmarás december, ó téli szép napok,
Ó hajnali roráték ezüst csilingelése,
Ágyam fölé hajolva madonna-arc ragyog:
Anyám, az égi jóság, szelídség, égi béke.
A Jézuskának írtam akkortájt levelet,
A cím oly egyszerű volt, így: „Csillagos Mennyország”
S karácsony éjszakáján megjött a felelet,
Az égi-légi postát kis angyalok lehozták.
Miről csak álmodoztam, minden valóra vált:
A hintaló… a csákó… a pompás, csillogó fa,
S míg könny tolult szemembe, anyám karjába zárt
A város alvó szíve úgy üt,
Mint egy öreg, zenélő óra,
Csukott csárdák ablaka csillan
És fény szitál a téli hóra:
Miatyánk légy velünk.
A ködön át lompos, nagy árnyék
Surran sötéten, suhog lustán -
Urak, úrfiak, lump diákok,
Éjféli szél kószál az utcán;
Miatyánk légy velünk.
Holdas fény hull a ház falára.
Kong egy harang. Mi végre kongat?
Ma éjjel éber minden élet,
Holnap szomorú lesz a szombat:
Miatyánk légy velünk.
Isten veled ó-év! Búcsúzzunk el szépen,
Nem látjuk mi egymást többé az uj évben;
Öreg lettél nagyon, fáradt is vagy látom,
Sírod is kész immár, vár az öreg álom.
Jót meg rosszat hoztál, a milyen volt kedved,
Megáldtad az embert, de oszt meg is verted.
Nyár követett tavaszt, öreg tél jött őszre,
Jutott öröm, bánat egész esztendőre.
Isten veled ó-év! Váljunk békességben,
Jó barátom voltál s nem rossz ellenségem.
A mi jót csak adtál, égnek érte hála!
S rosszat ha rám mértél, az sem volt hiába !
Katona az ember. Küzdés, harcz az élet,
Csak, ki bátran harczol, arat dicsőséget.
Jó öreg esztendő! Az Isten megáldjon,
Nyomodba még szebb, jobb uj esztendő szálljon!
Éjfél van. A havas utak és az örök idők országútján. Az óesztendő utolsó éjfele. Tomboló szél nyargal az éjszakában. Nincs, ami útjába álljon s a dermedt jegenyék riadtan kapaszkodnak a fagyos földbe.
Éjfél van: a szellemek órája, amikor láthatatlan szánok csilingelnek ismeretlen utakon, s az Úr felhőn túli pitvarában két vándor áll a csillagok ragyogó trónusa előtt. Az egyik tépett havas szakállú agg, a másik ifjú ember.
- Elvégeztem Uram – szól az agg – bocsásd el szolgádat – és leteszi a tarisznyát meg a botot.
- Januártól decemberig jártam a földi utakat és arcod bélyegét mindenre ráütöttem. Mozgattam az órákat és napokat. Csírákat szöktettem életbe és érett magokat arattam; a rügyeket virágba borítottam és gyümölcsüket is leszedtem.
Harsog a kürt a vén Kárpát tetőin,
Új hont keresni jött el a magyar,
Végi tekint hős Attila hazáján
Megtelepedni ő is itt akar,
S hogy visszavívja ősei hazáját!
Nagy istenéhez küldi fel imáját.
És harcra készen vezeti le népét
Árpád vezér, a párducos vitéz,
Ki, hogy ha kell, nagy ősei honáért
Elvérzeni, csatába menni kész. –
S felejtve fáradalmait az útnak,
Fehér lovat áldoznak a Hadúrnak.
Gyöngyösön, Heves vármegyében született 1809. évi július 31-én. Mint költészeti osztályt végzett tanuló 1826-ban a legszentebb Üdvözítőről nevezett Szent Ferenc-rendi szerzetes tartomány papjelöltjei közé vétetett fel; 1832-ik év szeptember 16-án áldozó pappá szenteltetvén, a gyöngyösi gimnáziumhoz tanárnak neveztetett ki. 1847-ben Szabadkára küldetett szinte gimnáziumi tanárnak, itt találta őt az 1848-ik évi március 15-ike.
Mindjárt a szabadságharc kezdetén – mint már korosabb férfiú s áldozár nem tehtvén...
Nyugszol, Vezér, a geszti kripta mélyén,
Egy év pergett le poraid felett:
Tél, tavasz, nyár és ősz…
Szörnyű évszakok!
És most várod, Vezér, az új telet.
Lassan ráeszmél immár nemzeted,
E balga nép, hogy néki Te mi voltál!
Te fogtad össze görcsös akarattal,
És fölibe, mint atyja, úgy hajoltál,
Vaskezeddel Te fogtad össze még,
És hogy megoldódott a vasmarok:
Mint „oldott kéve” hullott szerteszét.
Nyugatra ők nem mentek szívesen.
Kelet elég bort és rózsát terem.
Idegen földön halni nem öröm
És verekedni csak örökösön.
Szerették ők a szép szemek tüzét,
Mely élet forró fényét hinti szét,
Szerették ők a csillogó kupát,
Mely vágyat ébreszt és mely álmot ád.
Harcoltak, mert így mondta a vezér,
De nem tudták, hogy kinek és miér?
S hogy a seregnek gyászos vége lett,
Hát ők megmentették az életet.
Élni fogunk! Élni fogunk!
Nekünk is van élni jogunk!
Halld Észak, Dél, Nyugat, Kelet,
A magyar két szót nem feled:
Igazságot Magyarországnak!
Élni fogunk! Élni fogunk!
S munka közt ha dalba fogunk,
Ez a vég és ez a kezdet:
Meddig hordjunk még keresztet?
Igazságot Magyarországnak!
Hatalmasok, nem látjátok,
Fejetekre mint száll átok?
Álmotokban éjjel, reggel
Ez a két szó hányszor ver fel:
Igazságot Magyarországnak!
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új meg ép,
Gyerekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.
Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!
1922
Vagyok náladnál is árvább,
Attilám,
bár van apám s anyám.
Velük kell pusztulnom
most a sivatagban,
és nincs honom,
mely halálomban
ajnározva keblére vonna,
s megőrizné nevem.
Te, éltedben árvábbnál árvább,
holtodban végre hazajutottál,
szavad kivirágzott, mint az orgonaág,
s egy ország szíve őrzi illatát.
De hozzám e föld
halálomban sem lesz édes,
csak mostoha.
Én nem találok itt haza soha.
1942. április 18.
A szemből, honnan minden ég kifolyt,
bánat, keserűség befele szédül.
Pókláb szalad péppé-vált teste nélkül
és egyhelyben kaszál a széttiport.
Válts varjúvá galambokat,
ne hallják ősi hangokat.
Csorbítsd ki a kaszám élit,
ne bírjam a napot végig.
Úgy lopom haza a kuszát,
törd el kezemben a kaszát.
Istenem, szedd szét az eszem,
miért hagy el a búzaszem?
Tépd ki szívem, a sóhajtót,
forgasd rám a kemény tarlót.
A Népszínház híres igazgatójának – aki a színház nyugdíjintézetét alapította és a délutáni előadásokat rendszeresítette –, felesége, Rákosi Jenő unokahúga, Rákosi Márta az alábbi levelet küldte, amelyből a megtestesült női báj, szelídség és szerénység sugárzik felén.
Szalóc, 1887. augusztus 24.
Kedves jó Uram!
Nem is tudom, hogy kezdjem, hiszen még sohasem gratuláltam levélben magának, csak élőszóval, az pedig könnyű, egy ölelés, egy csók, s megvan. Bár inkább most is úgy tehetnék.
Nem tudok olyan modern és szabadelvű gondolkozású embert elképzelni a ki ne ismerné el azon elvitázhatatlan tényt, hogy abban az általános forrongásban, a mely a század jellemvonása, a jogos érdekek kieszközlése, a társadalmi ellentétek kiegyenlítése, s ezután egy nyugodtabb jövő biztosítása, a különböző társadalmi rétegek szervezkedésének helyes irányban való vezetésétől függ. Az egyes politikai pártok többé-kevésbé szervezve vannak országos alapon a központi országgyűlési pártok vezérlete alatt; bizonyos érdekkörök máris bírnak törvényen alapuló szervezetekkel, így a kereskedelem és ipar a kereskedelmi és iparkamarákban.
Tompa ismert költeményében egy zordtermészetű pásztorról van szó, aki Isten nevét sohasem ejti ki, a keresztet messzire elkerüli, éjtszaka pedig gyakran kimegy a hegyek közé. Egyszer felesége későn hozza ki a mezőre ebédjét, s mikor már megunja a várást, eléje megy szakállas farkas képében, megrohanja, kötényét megtépdesi, megkergeti, aztán eltűnik. Az asszony remegve viszi tovább férjének az ebédet, aki étkezés után lefekszik aludni, fejét felesége ölébe hajtva. Az asszony most meglátja férje fogai közt eltépett köténye szálát, s így fölismeri benne a szakállas farkast. De nem ijed meg, hanem saját késével vágja el az alvó ember nyakát. Attól fogva nem látták a faluban a szakállas farkast, mert egy mély barlangban élt láncra kötözve, csak minden száz évben szabadul ki egy éjszakára.
Bertalan papot Kazinczy Ferenc fedezte fel: „Mely gyönyörű nyelv… kivált Halábori Bertalannál a Bereg vármegyében nemzettnél! S mivé leve ez a gyermeki nyájasságú szép nyelv azáltal, hogy benne erőt véve az elmélkedő ész, s mindent igazított, törvényszerűbbé tett és inkább szóla az olvasó hideg értelméhez, mint érzékéhez”. Nyílt kérdés, hogy az „Énekek Énekének” fordítását Bertalan pap szerzette, vagy csupán másolta? De mindenesetre az ő kódexéhez fűződik egy nagy irodalmi lépésünk: a szép stílusra való tudatos törekvés.
A „Halotti beszéd” tömör, keményfából faragott nyelve ebben a fordításban virágzik ki: buja teltség és gyengéd báj váltakozik Bertalan pap szabadversében, azóta is a magyar lírai stílus két alapvető vonása. Bertalan pap szabadította fel a magyar nyelv eredeti géniuszát, talán az „Énekek Énekének” érzékisége rázta meg, s szabadította fel ennyire a fordító lelkét és ösztöneit; a bibliának ez a darabja volt az egyedüli alkalom arra, hogy elfojtott érzékisége, s véle természetes lírája is feltörjön.
A fordító tudatosan szépet, tökéletest akar nyújtani, néha zárójelen szövegváltozatot ajánl:
Fiatal város a Nyitra partján: 1543-ban, a török betörések hírére kezdte építtetni Várday Pál esztergomi érsek a folyó mocsarai között birtokai védelmére. Innen a város neve. Építését Oláh Miklós érsek fejeztette be sürgősen, ezért a várat egy ideig Oláhújvárnak is nevezték. Később Pázmány Péter – a már akkor Nagyszombatban tartózkodó esztergomi érsek – szintén nagy figyelmet fordított Érsekújvár megerősítésére, álladó karbantartására. Végvár lett. A várat végső, korszerű formájára császári-királyi, olasz származású s a várépítéshez jelesül értő hadimérnökök építették ki. A vár alakja erős bástyákkal ellátott hatágú csillag volt, a belső utcarendszer négyzetes hálózatú.
1 A karnagynak. Dávid-zsoltár.
2 Amikor Doeg, az edomita, Saulhoz jött és így szólt:
„Dávid Achimelek házához érkezett”.
3 Miért kérkedsz gonoszságoddal, hős vitéz,
Miért hogy Isten jámborai ellen,
eszed folyton gazsággal van tele?
4 A nyelved éles, mint a kés,
ámítás mestere!
5 A jó helyett a rosszat szereted,
hazugságot igazmondás helyett.
6 És minden szavadnak örülsz,
amely elhagyja álnok nyelvedet.
7 De Isten örökre lerombol,
mert megragad és sátradból kiűz
Mintha most is előttem látnám azt a délceg alakot, azzal a lángoló, sugárzó arccal, a dacos fejjel. Mintha most is hallanám a hangját, azt a szívből jövő, szívig ható hangot, amely hű kifejezője volt a lelki indulatainak.
Minden igaz volt nála: szerelem, barátság, gyűlölet, harag, rajongás a hazáért és a szabadságért. Semmi sem volt hamis, semmi sem mérsékelt.
Aki így tudott szeretni, így tudott gyűlölni, annak nem lehetett e földön megmaradni többé, amint nem volt szabad többé szeretni és gyűlölni.
Olyan ifjú volt és mégis be volt fejezve az élete. Mint egész ember halt meg. Mi többiek tudhattunk még ketté vágva, felnégyelve, darabokra tépve is élni, de Petőfi számára nem volt való az az élet, az a küzdés, hol láncra vert kéz börtön
falára karcolja keserű gondolatait. Neki meg kellett halni.
Falvát megőrült népe lerombolá,
Házunk az nincs, fél fal, ha mi megmaradt,
Gonosz Tél van s e kis családnak
Tűze, Petőfi - az Eszme: hol van?
* * *
Petőfi Sándor, Tégedet ünnepel
A jajgató nép s a süket Elnyomás,
De nagy lelked tüzét, az Eszmét,
Cifra, hideg lobogás takarja.
Ó, ünnepelvén, mélyre temetnek el!
Petőfi Sándor, ámde azért nyugodj:
Az Eszme ég az elnyomottak
Büszke szivében örök dalodra.
VI
Valaki beszélgetés közben figyelmeztet, hogy Petőfi költeménye, a Szeptember végén, már nyolcvanesztendős.
Az észrevétel különösen hat rám. Gondolkozom, eltűnődöm. Vajon van-e verseknek koruk? Azok is változnak, mint a halandók, akik fölcseperednek, megvállasodnak, aztán botot véve kezükbe görnyeteg csoszognak előre új napok felé? Egyáltalán a költemények a téren, időben helyezkednek el?
Ez a párhuzam nem teljesen pontos. Mindenesetre azt tapasztaljuk, hogy a versek között is hatalmasan pusztít a csecsemőhalandóság.
Öreg, görnyedt hátú ember nézegette a koszorúkkal borított szobrot délután, midőn már lezajlottak az ünnepélyességek. Általában egész estig valóságos búcsújáró helye volt a közönségnek. Nagy néptömegek gyönyörködtek azon impozáns, igazi tündéri látványban, melyet a tömérdek fényes koszorú nyújtott a szobor lábánál.
Elandalodtak rajtuk: a tömérdek dicsőségen, melyet »a jó öreg kocsmáros« fia szerzett. »Mégis csak van gondviselés – mondák az egyszerű emberek –, igazaknak az ő jutalma.«
Betűzgették a koszorúk feliratát.
A román királynőé áll a legfelül. Vajon merre van a képviselőházé? Hej, csak mégis derék asszony lehet az a román királynő. Áldja meg az isten jártában-keltében.
Mosolyogj rám, édes feleségem!
Nincs virág a földön és az égen
Csillag, amely képviselhetné a
Kedvességben mosolygásodat.
Már ha rajta arcodon a felhő,
S fúvalom, mely elröpítse, nem jő:
Tedd szelíddé, aranyozd meg, kérlek,
Mosolyodnak hajnalával azt. -
Puszta télben a kert puszta fája
Milyen vággyal, mily ohajtva várja
A tavaszt, mely néki majd virító
Lombot ád és zengő madarat!
A vándor, ki messze-földön jára,
S éjjel ér be falva határára,
Várja, várja: mikor csillog rá már
Házából a nyájas mécsvilág?
Jöjj el hozzám, köd-peplumodban és
Krizantém-öllel, őszöm angyala!
Lefordítottad fáklyádat, de ma -
Bár kőpapucsban - a szívembe lépsz.
Lennék halottad, s úgy élnék veled,
Ahogy gyökérrel él a föld, a víz;
S bár szemgolyód fehér, akár a gipsz,
Poromból támaszt föl tekinteted.
Jöjj el hozzám, november angyala!
Halottak napja elmúlt, - élni kell!
S ha élni kell, a kő is énekel,
S bódít krizantém-szirmod illata, -
Halotti mécs, öröklét lángja tán?
Mindegy! Fejem öledbe hajtanám.
Legyen áldott Mindszent napja,
Édes szép Jézusunk
Te vagy minden szentek díja
Kegyes Jézusunk
Jót kérjetek nékünk, oh! Szentek.
⃰Ismeretlen szerző a középkor vége körül
Egy barátom egyszer kiment Indiába s az első ember, akivel Bombayben összeütközött, magyar volt, sőt adósa… Az adós annyira örült a meglepetésnek, hogy még szólni sem tudott és még tartozását kifizetni is elfelejtette. Ha pesig ilyen kellemetlen találkozás háromszázötven millió ember között előfordul, mennyivel könnyebben megesik a szomszédos kis városban, annak is egy házában, amelynek kapuján Bodó Dénes iparkodik be és Borsos Lajos ki.
- Szervusz Lajos – vidámkodik Dénes –, hát te mit keresel itt?
- Csak úgy bejöttem – mondja Lajos és zúzmarás szemöldökén látszik, hogy Dénest a pokolba kívánja, annak is a legmélyebb fenekére – beküldtek ezzel a kis fával, de nem itt lakik az illető…
