Szenczi Molnár Albert: XXXV. zsoltár
Könyörgése Dávidnak az megszabadításért
1 Pörölj Uram pörlőimmel,
Harcolj én ellenségimmel,
Te paisodat ragadd elő,
Én segedelmemre állj elő,
Dárdádat nyújtsd ki kezeddel,
Ellenségimet kergesd el,
Mondjad ezt az én lelkemnek:
Tégedet én megsegétlek.
2 Szégyenítsd meg Uram őket,
Kik kergetik életemet,
És az kik reám fenekednek,
Nagy szégyennel hátratérjenek.
Mint az szél az könnyű polyvát,
Széjjel szórja az föld porát,
Így az nagy Isten angyala
Őket széllel futamtassa.
3 Ó útok legyen setétség,
És oly sikamló, mint az jég,
És az Isten angyala őket
Kergesse, rontsa meg fejöket,
Mert nékem hálót vetettek,
És mél árkot készítettek,
Hogy életemben ok nélkül,
Megejtsenek kegyetlenül.
4 Engedjed, hogy az hitetlen
Essék veszélben véletlen,
És azon hálóban akadjon,
Kit nékem vetött, hogy megfogjon.
Essék bé azon árokban,
Kit nékem ásott utamban,
És örvendez az én lelkem
Az Úrban, ki megtart engem.
5 Minden én tetemem mondja:
Hozzád hasonló ki volna
Uram, ki az szegént megtartod,
Az erősbtől megszabadítod?
Az nyomorult szűkölködőt
Az kóborlótól megmentöd.
Hamis tanok föltámadnak,
És sok gonoszt reám fognak.
6 Az jóért ők gonoszt adnak,
Hogy lelkemtől megfosszanak,
Noha midőn megbetegültek,
Zsákban öltöztem őéröttek.
Ő ínségeken böjtöltem,
És érettetek könyörgöttem,
Mint atyámfiát úgy szántam,
Gyakorta hozzájok jártam.
