Tornai József: Vőfély nem volt se hold, se nap

     /1945 legelején nyolcszáz észak-magyarországi nőt vittek el szovjet szénbányákba/

Jöttek tankos jó táncosok,
vőfély nem volt se hold, se nap.
Könnyű Katát táncba vinni,
lányokat megkeringetni:
szédül, ha forog, a madár,
ki elröpült, sírja az ég,
ki nem futott, mély kútba lép.

Jöttek golyóvert táncosok:
szédül, ha forog, a madár.
Nyolcszáz asszony, friss a lagzi,
vőfély nem volt, s hold, se nap.
Verejtéket, vért daloltak,
dobogott a messzeségből,
mint vert szív, a táncok földje.

Diószeghy Dezső: Erdélyi menekült

Ruhája tépett, a téboly van szemében,
Otthona szétdúlt s üldözött, mint a vad,
Testét puskatus zúzta, folyik a vére.
Keblében a szív majdnem széjjel szakad.

Elvesztett mindent, amit adott az élet,
Ki úr volt, most az koldusként ténfereg,
Huszonkét év kínja nála nem ért véget.
Komoran néznek az erdélyi hegyek.

Feledne mindent, csak szeretetre vágyna,
Mit bánja életét, hogy üszök lett a háza,
Csak a magyarnál jó szót koldulni ne kellene.

Többet beszél a könnye vádló szavánál
Reszket az oláh az öreg Hargitánál
Mert lángpallossal áll őrt Erdély szelleme.

Vályi Nagy Géza: Az országzászló előtt

Égbenyúló, büszke árboc, mint a szálfa áll,
Azt hirdeti: hogy nem győzhet rajtunk a halál!
Háromszínű lobogója félárbocon még,
De a magyar sasszemekben a hit lángja ég…

Liszt Ferenc levele – D’Agoult grófnőnek

1834. január, Párizs
Tegnap nem láthattam, és ma sem láthatom. Ma, amikor mindenkinek jó dolga van, és minden ember bonbont eszik, én köhögök és árpateát iszom. Miféle előjel ez az 1834-es évre? Írjon nekem mégis, bár egy sort, csak ön jelenti nekem az életet az egész világon. Kétségbe vagyok esve, hogy nem láthatom, kérem, írjon nekem. Meséljen nekem valamit a tegnapról, és a mai éjszakáról. Hogy viseli a haját? Köhögött? Táncolt? Ezt mind mesélje el nekem.

Csorba Győző: Fa

Ez olyan fa, igen, ez csak olyan,
hogy gyökere van, és hogy lombja van,
vagyis: olyan, akár a többi fa,
nincs senkinek miért csodálnia.

Ez olyan fa, igen, ez csak olyan,
hogy gyökerének ezer ujja van,
s az ezer ujj ezerfelé szaladt,
s jól megkapaszkodott a föld alatt.

Ez olyan fa, igen, ez csak olyan,
hogy lombjának ezernyi gallya van,
s ezernyi gallyon százezer levél,
s a százezer levél mind zúg, beszél.

Illyés Gyula: Széchenyi emlékezete

Időzítetten, hova Hentzi rakta,
felrobbant száz év késéssel az akna;
   a híd ledőlt –
S ahogyan akkor akarták, a vízbe
a büszke ívvel a nemzet gerince
   az is betört – –

1945

/Jegyzet: A 48-as szabadságharc idején Hentzi osztrák tábornok Budáról lövette Pestet és fel akarta robbantani a Lánchidat. Ez nem sikerült, de a nemzet gerince mégis betört: a budai várban emlékművet állítottak Hentzinek…/

Rab Zsuzsa: Ének Szent György vitézről

György vitéznek sok gyötrelmét
énekeljük győzedelmét.
    Ment mennybe szépen,
              elevenen-épen.

Meghasogatták éles késsel,
kísérgették kísértéssel.
    Állotta szépen,
              elevenen-épen.

Buzgó víz mélyébe dobták,
fejét víz alá nyomkodták.
    Kibukkant szépen,
              elevenen-épen.

Tűz Tamás: Leonardo

Kimért ösvényeken halad a tágabb
mezők felé, egy pillanatra sem
eresztve el a hármas horgony-ágat,
mit támaszul a tér nyújt csöndesen.
Elandalog a dolgok hű arányán,
lovak szügyén és szárnyaló zenén,
míg erejét a mérték gyeplőszárán
viszi a győzelemre könnyedén.

Hol a valóság több már, mint a játék,
mosolyát az ég sem tagadja meg.
A húsba vág s a hamvas bőr alá lép,
hogy megpezsdül a hallgatag ideg.
Azt hiszi tán, hogy minden csak kísérlet?
Merész lépés a teljesség felé?
Pedig megfogta máris az egészet,
mely végső fokon csak az Istené.

Bálint Sándor: Boldogasszony vendégségében /XIX. rész/

– Búcsúszentlászló –

Aligha tartozik valami a magyar katolikus tájhoz szervesebben, mint egy-egy franciskánus település. Nem kell bizonyítgatnunk, mit jelent a palóc népléleknek a gyöngyösi, a jásznak a berényi, az alföldinek a szegedi, a székelynek a csíksomlyói ferences kolostor. Göcsej és Búcsúszentlászló között is már évszázadok óta ilyen meghitt a kapcsolat. A franciskánus szellem az Egyház klasszikus keretei között tudvalevőleg a lélek természetes bensőségét képviseli. Az anyanyelv kultusza, a szülőföld szeretete Assisiből hódítja meg a világot és tanítja meg a magyarságot különösen a török időkben a helytállás magatudatlan hősiességére, az édes haza földjéhez és hagyományaihoz való természetes, hallgatag ragaszkodásra.

Takáts Sándor: Régi újsághírek

A török világban újságjaink ugyan nem voltak, de az emberek azért minden újság után kapva kaptak. Hajszolták, hintegették a híreket. A kíváncsiság ösztökélte valamennyiüket s ki hogyan tudott, úgy szerzett híreket. Aztán menten tovább adta azokat. Nem hiába mondogatták, hogy szárnyon jár a hír, bizony eljutott az oda is, ahová a dúvad nem talál, a keselyű szeme nem lát. Jó iramú lovakon száguldva vitték a leveleket s a levelek kézről-kézre jártak; a bennök lévő hírek szájról szájra szálltak. Aki e kor roppant levelezését lapozgatja, majd minden levélben olvashatja, hogy híreket kérnek s hírekkel szolgálnak. Mondanunk sem kell, hogy a leveleken kívül akadtak még hírhordózók is, akinek mesterségük volt a hírek hintegetése. Róluk szól e régi magyar mondás: sok temondádot forgatnak az emberek. Róluk mondogatták azt is, hogy a hazugok regimentjében magas tiszt illeti őket. Mert hát nagyon is értették, mint kell a szót imide-amoda csigázniok, hogy mindenkinek a fülét megviszkettesse.

Erdélyi József: Egy székely ezred ősi emlékkönyvére

Nagy a világ, s amilyen nagy,
te, székely nép, oly kicsiny vagy!
De nagy lelked napvilága
világít a nagy világra.

Magyarország rég nem volna,
ha székely vér nem folyt volna.
De folyt érte, ömlött érte,
elég egy új ezerévre.

Folyik is még, ömlik is még,
míg a földön lesz ellenség,
s székely földhöz, székely névhez,
míglen hű a székely nép lesz.

                                                 1941

Garay János: Árpád, a honalapító

Kié a gazdag tartomány
Közötte a Tiszának?
Bolgárok népe hódol ott
A nagyhírű Zalánnak;
A gabnagazdag rónaság
Aranykalásszal tartja ki,
Alpár hizalmas mezeje
Marhát, lovat tenyészt neki.

De rögtönebben, mint a nyár
Felhői megtolulnak,
Árpáddal a magyar hadak
Mély Ungon átnyomulnak.
A két had összeütközik,
Nincs irgalom, nincs kegyelem;
A harc után kürt harsadoz:
Magyar hadé a győzelem!

Petri Mór: Ezeréves turulmadár

Magyar múltam, mesés múltam,
Letörhettek akárhányszor,
Mégis, mégis messze, messze
Jövendőkbe fennsugárzol.

Vár épül a romkövekből,
Ottfenn megint turul fészkel.
Dacolni fog a ciklonnal,
A villámmal, barbár vésszel.

Erdélyi János: 1848-ban

Ki vagy te nyalka gyerek?
A sarkantyúd mire pereg?
Csak nem bálra, táncolásra?

Dehogy bálra, dehogy táncra!
Holnap indulunk a rácra,
Igazságos bosszulásra.

Amott jőnek a huszárok,
Gyönyörűség nézni rájok,
A világon nincsen párjok.

Haza jőnek messzi földről,
Az eleven temetőből,
Csupa hazaszeretetből.

Honvéd is van, huszár is van,
Ágyú is lesz innen-onnan,
Megélünk már valahogyan!

Garay János: Petőfi Sándor emlékkönyvébe

         Pesten, márt. 15-kén 1848.

E szent, e nagy napon, melyen végtére
Megtestesült a kimondott ige:
S nép, függetlenség, alkotmány s szabadság
Magyar hazánkban többé nem rege;
Melyen, kezében széttépett bilinccsel,
Győzelmi zászlóval másik kezén,
Áll köztünk a kivítt sajtószabadság;
Melyen egy jobblét dicső reggelén
A leigázott óriás, a nép,
Üdv néki! a kígyó fejére lép –
Dobogjon össze szívem hű szíveddel,
Mint egybeolvad lantom énekeddel.

Pósa Lajos: Hej, Komárom, Komárom

Hej, Komárom, Komárom,
Te búbánat őre!
Porladozó vitézek
Mohos temetője!
Szép vidéked halmain
Nem gerlicék búgtak:
Vérrózsákat fakasztó
Csatadalok zúgtak.
Hej, Komárom, Komárom,
Minden röged megáldom!

Hej, Komárom, Komárom,
Könnyek ringatója!
Régi magyar dicsőség
Tépett lobogója!
Itt villogott legtovább
A szabadság kardja,
Tán a Duna, Nyitra, Vág
Most is azt siratja.
Hej, Komárom, Komárom,
Minden rögöd megáldom!

Ady Endre: Beteg századokért lakolva

Ha jókedv űz, horkantan állok
Örömöm gyarló célja előtt,
Óh, nagy, komor, hős ideálok,
Fajom, átkom, bús magyar mezők,
Szabad-e még sírva vigadnom?

Ha bűneim meg-megtipornak,
Ha vérem iszapjába esem,
Vajon nem az ős bosszú-bornak
Mámora gyilkol rejtelmesen,
Régi, nagy bűné és keservé?

Mécs László: Leány a hegyen

Egy süldő lány vezet a hegyre,
türelmetlen, integet egyre:
lassan megyek,
ez a virágos hegyi ösvény
túl meredek!

Valami baj van, barna gyermek!
Lélekzetfojtva ránk figyelnek
ködök mögül
a ködpipáló hegytitánok
köröskörül.

Valami baj van! A cipellőd
szárnyas talán, hogy mint a szellők,
gyorsan repülsz,
könnyen surransz, tündéri módra
és gyermekül.

Petőfi Sándor levele – feleségének, Szendrey Júliának

Kedves édes Juliskám, e szempillantásban értem ide vissza hat napi szakadatlan utazás után. Fáradt vagyok; kezem úgy reszket, alig bírom a tollat. Megkaptad-e előbbeni két levelemet? egyiket innen, a másikat Kézdivásárhelyről írtam. Elmondom röviden utamat. Itt hallottuk, hogy Bem egy csapattal Moldvába ment. Utána ragaszkodtunk Udvarhely, Csíkszereda, Kézdivásárhely, Bereck felé; ott találkoztam vele, már visszajött Moldvából, hova lázító proklamációkat vitt be, s ráadásul kegyetlenül megdöngetett négyezer oroszt egy zászlóaljjal.

Tornai József: Gorkij börtöne a Péter-Pál-erődben

Szálkás, tenyérnyi-vastag ajtó. Oroszországnak volt elég fája, köve, börtönőre, foglya. Mindig a legtisztább a legveszélyesebb! Aki a napot akarta: hadd sütkérezzen egy szál gyertyánál; aki hömpölygött, mint a Volga: nézze arcát egy bögre vízben. Le vele a göröngyök alá! Kuporogjon ott, ha rettenetesebb, mint a halottak.
Rettenetesebb volt a halottaknál, messzebb sugárzott a világítótornyoknál; szétvetette ezt a kővermet. Ha akarta, kitörte a hegyek falát: Oroszország vízesése. Erőmű, Acélmű, vörös-torkú Ágyú, Felhőkarcoló: innen származol? Az egyetlen, az igazi szó ilyen mélyről hasad ki, mint a pusztai nagy fák? A rongyok közül, a nyomor éjszakai szájából, por-, mocsok- és emberhús-viharként?
Megremegtek, futottak az ég alatt a nehéz, színarany templomok, és sarkig kivágódtál, Föltámadás Ajtaja!

Weöres Sándor: Bolero

Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, poros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.

Bálint Sándor Boldogasszony vendégségében

Alig van magyar táj, ahol a franciskánus szellem elevenebben élnek, mint a Palócföldön. A palóc néplélek történelmi sorsa, vallásos világa elválaszthatatlan a szécsényi, füleki, verebélyi, egri, de mindenekelőtt a gyöngyösi klastrom évszázados munkájától és hatásától.

    A kolostor szerzetesei különösen a török időkben fejtenek ki hősies tevékenységet. Munkájuk fontosságát nemcsak a király, hanem Bethlen Gábor, sőt maga a török is elismeri, amikor valamennyi földi hatalmasság oltalomlevelet ád a számukra, hogy Isten országát építhessék a lelkekben.

Takáts Sándor: A régi bánáti bálok

Három királyok napja után dobszó és trombitaharsogás hangzott végig Temesvár utcáin. A nyilvános bálok császári kiváltságos bérlője járta meg embereivel az utcákat, tudtára adván mindenkinek, hogy őfelsége kegyes engedelméből megkezdődnek immár a tartományi nyilvános bálok. Aki tehát derék örömet akar magának szerezni, akassza a szögre gondjait s estére kelve siessen a város palotaházába; sereggel árulják s kínálják ott magukat a sokféle vígságok. Ki-ki lábán álltig ehetik; a táncokat módjával rophatja; a hatlapú jószágot (kockát) kényére forgathatja.

Dutka Ákos: Meotis leánya

Emlékszel-e, Magda? Elmúlt ezer éve…
Igriced voltam, – emlékszel-e rám?
A Don tövin akkor orgona nyílott,
S te voltál a legszebb meotisi lány.
Fekete hajadba gyöngyös koszorú volt,
Borostyáninda a homlokomon…
Emlékszel?… akkor a vőlegény is voltam,
S te voltál a pártás menyasszony.

Kiss Menyhért: Búcsúztató

         egy ifjú orvosnak, aki elment a háborúba

Elmégy, elhív a vad vihar és szemed
még visszapillant a szelíd otthonra,
hol nyugtodat lelted: családod
csöndesen álmodozó éltében.

Eszedbe jut majd tán szüleidnek bús
könnye, fájó és szerető csókja
anyádnak és tekinteted majd
elborul a szép múltat idézve.

Tompa László: Halálbamenők üdvözlete

Bizony mondom, mind hős az, aki itt
Él, s törekedni mer!
Ha ki is kel –: csak kínnal puhitott
Rögből kel a siker.

S addig is, mennyi riasztó kudarc, –
Elvérzett, szép merés!
Térdünk rogytán is hányszor fáj belénk,
Hogy még, még mind kevés!

Illyés Gyula: Csatavesztés

Jelen van a haza, izzón. Mert épp most menekülnek hontalanokká
a túlpartról a katonák, sportcsónakokon. A haza odaát maradt
földre-zuhanva – arccal vagy hanyatt? –
Sebláza idáig izzik.
A júliusvégi mária-kék mennybolthoz
rettenetesen illik a hullabűz.

Csokonai Vitéz Mihály – Vajda Juliannának

Morsa, 1798. március 18.

         Óhajtott Szép Kincsecském!

Ímé midőn te Éretted kiindulok az én balatoni uramra, sírni láttatik az Ég, és szomorú felhőknek fályolával borította el kedveltető homlokát. Ah, Kincsem! ha én idejártomban elvesztelek tégedet, így fog sírni az én bús gyászba borul az én lelkem; komorabb lesz ennél a mái időnél az én életem, ha az én kedvemnek tavaszló napja, a kívánatos Lilla, azon nem fog ragyogni.

Illyés Gyula: Michelangelo a tanítványaihoz

Arcunk-torzító gyötrelemmel
vajúdja ki véső kezünk a Szépet.
Az asszonyoknak csak merengniök kell
s tündököl anyagukon már a Lényeg:

az embermívű Összhang! Pillanatra?
Vagy esztendőkre csak? S romolhatóan?

Bálint Sándor: Boldogasszony vendégségében

Messze bent a budai hegyek között húzódik meg Szűz Mária csobánkai kegyhelye. Keletkezésének legendáját a környékbeli nép így adja elő:

   A mostani szent kút helyén régen mocsár volt, ahová egy pásztor járt itatni és deleltetni. Egyszer dél felé hirtelenül Mária alakja emelkedett ki a mocsárból s a kis Jézust tartotta a karján. A megdöbbent pásztor nem mert hinni a szemének, mégis elmesélte a faluban, hogy mit látott. Napról-napra kitódult a kíváncsi nép és mind többen vélték látni a mennyei jelenséget.