Imént írott levelemhez csatolom ezt a toldást,
kedves néném.
S csak annyi lenne, hogy hírrel jött egy ügynök,
most már bizonyos: hazamegyünk.
Üzenjeszét otthon, aki nem menet férjhez eddig,
most még ne is menjen, s aki a Fejedelmet
el nem feledte, az hát leköpheti
az első labanc katonát.
Hová mégy, pajtásom, merre visz a lépted,
mikor már a lelked darabokra tépted?
Egyik felét hagytad lajtai raboknak,
másikat hitetlen, didergő vakoknak,
szabad magyaroknak…
Mint szende fény a múlt ködéből,
Tűnsz fel kilencszáz év után,
Ily minta kellett nemzetednek,
Hogy szent legyen a vad pogány.
Nemes törzsön, mint drága bimbó,
Hintéd szét égi illatod,
Nagy ígéretként díszlett virágod,
Midőn a zord dér rácsapott.
A Szózat, a Csongor és Tündeköltője 43 éves korában ismerkedett meg barátja, Bajza József feleségének húgával, az akkor 17 esztendős Laurával. A szerelem fellobbanása „egy pillant műve” volt, s a némi huzavonával megkötött házasság a költő élete végéig szerető élettársat és meleg otthont jelentett. Az első levél a szerelem kezdetét, A merengőhöz korszakát jelenti, amikor a csodás költeményt nászajándékul nyújtotta át mátkájának. A második a szabadságharc bukását követő szörnyű hónapokat s a családjától távol bujdosó költő fájdalmát, kétségbeesett tépelődéseit, az életből való teljes kiábrándulását idézi, szinte a későbbi nagy versek – a Setét eszmék borítják… és az Előszó – megrázó erejével.
Gépfegyver kattog az ablakom alatt.
A katonatisztek sapkájáról az utcán letépik a rózsát.
Részeg folyamőrök, nagy sállal a nyakukban, rekedten kiabálnak.
Gyerekek ijedten lapulnak a falhoz.
Üdv néked Ifjúság! Üdvözlégy magyar nép!
ki lángban és vérben születtél meg újra
három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben!
Melyik nép írta fel mostanában nevét
így, hogy aranyat adott kezébe Isten ujja?
S mely nép beszélt így az önmaga nevében,
mint angyal, mikor a harsonáját fújja?
Bús igájának fájára írja hát,
s mint annyiszor a megsárgult ezer évben
vérrel és vassal tanítja zsarnokát.
Buda, 1956. október 26.
A Rendületlenül című röplap Püski Sándor kiadása, 1956. október 29.
Igazság, 1956. november 1.
Saláta-tankönyvek Lapjai közt raboskodott
szeptembertől júniusig
Sztálin és Rákosi idézetekben zárva.
Mindenki róla beszélt, de nekem
fogalmam se volt, ki az,
s végképp nem tudtam, minek nevezzem,
ha egyszer – fennállt a veszélye ennek is –
valóban szólnom kell majd hozzá.
Csapó Bandinak
Nagymagyarország széjjeltépve
de élnek még a magyarok.
Lásd Erdélyt, nézz a Felvidékre.
Versailles – Trianon nem volt béke,
csupán vak bosszú aratott.
Kanonizált csapdába csaltak,
eltörlik a lelkek sóhaját,
azt hiszik, lehet vezényszóra
törölni sok-sok kínhalált,
emberlélekről semmit se sejtő,
barbár, hazug szemfényvesztők.
Nem tudjuk nem szeretni ezt a földet,
ahol születtünk, és ahol a fű
szálai nagyapáink szívéből nőnek
napfény és kaszák elé, hű
szent László király halványodó képét
végig a régi székely templomokban,
nem tudjuk nem szeretni hazáink,
patakjain és rengetegeink,
mindent, bár limlom, s mindent,
ami érték…
Átkozott a Pestnek minden palotája,
átkos palotáknak minden cikornyája,
átkozott a fája, átkozott a kője,
minden eresztéke, mindenik tetője.
Ne is szánja Isten, ne is szánja sátán,
verjen fel a fű is elsüllyedett hátán.
Egyszer mindenért felelni kell,
egyszer minden számadásra kerül,
mert él még bennünk a törhetetlen hit,
hogy nem mindég a szemét marad felül…
Bár ma még csak káromkodni hajt is
a tehetetlen, meddő akarat,
megmozgatja a nehéz hidakat is
az ár ereje, ha gátja szakad.
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák,
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmúlt nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Búcsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen,
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Szabadság szárnyasa, a hajdani
táltosok fennen lengő madara,
akinek nem ártott a haragos
égbolt tüzekben játszó vihara;
tűz szárnyasa, a büszke levegő
futára, akinek a délibáb
volt esti fészke s a puszták fölött
kergetted a gímszarvast, a csodát;
vezérek élő szárnyasa, aki
hajtottad az erekben bent a vért,
Vérszerződés szent madara, aki
nem egy percért szálltál, de ezerért;
Rómában a keresztény világnak főura,
Sok századdal előtte nagy álmot lát vala;
Az álmot Isten küldte, mint jós sugallatot –
Szavára áhítattal a pápa hallgatott.
Előtte angyal állott, Istennek hírnöke,
S ajkáról így hallatszék az intő szent ige:
„Igaz hitnek szolgája, Istentől fölkenett,
A földön millióktól tisztelve rettegett!
Árpád-házi uralkodók jelvényei és ereklyéi
Időszaki kiállítás, 1985
Ez a családfa nem újul meg tavaszra,
szemben a Múzeum-kerti tölggyel,
annak cipőre sarasult levél a piszka,
ebbek gyümölcse méla csöpp királyfej,
alattvalói, délutáni hassal,
ezer évet görbülő sorban állva,
találkozunk kettős bizonyosságban,
honfoglalástalan csodálkozással,
megint Keletről Európába.
A szentséges Lipót császár idejében odafönt Bécsben az urak azt tartották, hogy a magyar nem való tisztviselőnek, mivel könnyen rebellál; katonának sem alkalmatos, mert hűtlen és megbízhatatlan; városi lakónak sem jó, mert pallérozatlan, s a németekkel meg nem fér /1/. Ezért tehát a magyarnak foglalkozásul az adófizetést és a földmívelést szabták. Elég erős az ebadta, törje a földet és fizesse az adót. S hogy az adófizetésben a szegény magyar elegendő változatosság nélkül ne szűkölködjék, annyiféle adót vetettek a nyakába, hogy elmondásuk a Szent Iván énekénél is hosszabb lenne. Pallérozatlan nemzet lévén a magyar, hogy a finomabb erkölcsökkel is megismerkedjék, két évtizeden át hozzá, az ő falvaiba kvártélyozták a német hadak ezreit és ezreit. S bár ezek mindenét fölélték, mindenét elvették, de legalább művelődött az ebadta rebellis magyarja! Vagy talán nem?
Történelmi hazánknak egyik leghíresebb búcsújáróhelye Mária-Radna a Maros mentén, Arad közelében. Radna nem tekinthet vissza hosszú múltra. A helység maga csak a török időkben kezd voltaképpen benépesülni, amikor Lippát a török elfoglalta. A ferences klastrom szerzetesei és a hívek a Maros túlsó partjára, Radnára telepedtek el és szerény kápolnát építettek maguknak. A hívek később balkáni katolikus bevándorlókkal: bunyevácokkal és bolgárokkal is szaporodtak.
A hagyományok szerint 1868. évben történt, hogy egy jámbor aggastyán, aki életét szüzességben töltötte, bizonyos Virchnossa György a radnai kápolna számára egy Mária-képet ajándékozott. Ezt az olcsó metszetet, amely a kármelhegyi Boldogasszonyt ábrázolja, eredetileg egy olasz vándorkereskedőtől vette magánájtatosság céljaira, a Kép hamarosan csodatevő hírbe kerül és nemsokára a katolicizmus jelképe lesz iszlám és az ortodoxia között.
köd az út
vissza, előre,
ezüst idő nyálad
eves levélre, hajra.
pokol könnye hull
friss verembe,
irdalt, iromba kőre,
nézik a játszók
vonulását avatott
dolmányos ítészek,
Szívemben jeltelen sírok,
mindegyiken kereszt,
olykor-olykor átsebzik
meg-megremegő szívemet.
Csillagtalan már minden éj,
Egyes történeti művekben sok jeles komáromi várkapitány dolgait megolvastam. Szentül hitte, hogy e derék férfiak csakugyan a mi kis végházunkban ették a vitézi kenyeret. Most, mikor e letűnt kor emlékei közt kell turkálnom, látom, hogy e derék vitézek jó része Komáromnak táját sem látta soha. 1527-től 1529-ig például három komáromi várkapitányt is ismerünk: Branstein Ernőt, Hardegg Jánost és Katzianer uramat. Különös, de mégis igaz, hogy e három közül egyik se volt komáromi kapitány, mert I. Ferdinánd Bransteint, mint hozzánk szakadt kóbor németet, csak 1528-ban fogadja szolgálatába. A nevezett évben tényleg élt egy ily nevű ember a komáromi várba: de nem kapitány, hanem csak „püchsenmaister” volt. Hardegg János a fraknói vár ura volt és súlyos kezei átokként nehezedtek a fraknói grófság kifosztott lakóira. Katzianer János fővezér lévén, nem lehetett egyúttal kapitány is.
Szólok tehát az igazi, de eddig sehol nem említett komáromi várkapitányról, Gortschacher Andrásról; ő s egyedül ő lévén 1527-től kezdve komáromi kapitány.
– Máriakönnye (Vodica) –
Bácskának legjelesebb búcsújáróhelye a Baja melletti Vodica, megmagyarosított alakjában Máriakönnye. A vodicai kápolna és kettős szent kút misztikus voznási körébe nemcsak a római katolikus magyarok, németek, bunyevácok, sokácok, hanem a görögkeleti szerbek is beletartoznak.
A kegyhely keletkezéséről több szép legenda él a bácskai nép ajkán. A magyarok úgy tudják, hogy valamikor egy Mária-kép függött ezen a helyen, és egy vándorlegény pihent meg alatta. A legény éppen szegénységén, nagy árvaságán sóhajtozott, amikor úgy érezte, hogy vízcseppek hullanak karjára. Nem tudta mire vélni a dolgot, mert eső nem esett. Körülnézett, hát úgy látja, hogy a Szűzanya siratja őt, és annak szeméből hullottak könnyek. Mária meg is szólalt, hogy a forrásból merítsen vizet. Forrást azonban nem látott sehol sem, de azért lehajolt, és ím csodák csodájára, Mária könnyeiből forrás fakadt. Megmosakodott benne s egészen megújult a lelkében. A szerbek szerint ezen a vidéken valamikor egy magyar és egy szerb diák vándorolt. Az úton azonban farkasok támadták meg őket. A közelben egy magas fán a Szűzanya képét pillantották meg. Máriához fohászkodtak és sikerült is megmenekülniök. A fa alatt két forrást találtak egymás szomszédságában. Elhatározták, hogy ezt a helyet – mindegyik a maga vallása szerint – Szűz Máriának fogják szentelni. Csakugyan azóta is az egyik forrás körül a katolikusok szoktak ájtatoskodni, a másikat pedig a görögkeletiek tartják nagy tiszteletben.
Nemrég hevült, ma sír minden magyar.
Hamar jött az örömre gyász, hamar!*
Az ünnep árja még le sem lohadt,
Bú árnyékolja, népem, arcodat.
Egy hét különbség, vagy tán annyi sem.
Óh, nem gondolta akkor senki sem,
Hogy, míg a nagy lantosnak szobra támad:
Elérkezik végnapja Ossiánnak!
Nohant-ban szép a nyár. De a benti nyarak többnyire szebbek.
A gyermekkori Visztulák fölött az ég,
amelyre nincs, csak egyetlen hasonlat:
kék, mint az álom.
Tudom, gyűlöltök mindent, ami lágy,
amiről az t hiszitek, édes,
ezért eldobjátok a keserűt is.
És megúnván a lakomák borát
Francesco Bernardone gyónni ment;
És látta: lélek száll a tájon át
S pacsírtát hallott zengedezni fent;
És száz új szépség gyúlt a bús világra,
Földön virágok, égen csillagok, –
S hogy két karját az ég felé kitárta,
Krisztus szólt halkan: hívták, itt vagyok.
Brahms
csontüregbe ágyazott szellemem
örökséget hordoz magában
kietlen hegyvidék pokolmély
vérbeborult egek visszataszító
de a szömörcebor mellett
mély álmodozásba merülök
Duna és medence csönd és zajok
ugyanúgy akár ha csontom sajog
meredtre vert nappalok eleven őre
hímzett ágyak falfehér legelőre
fürdőző legyek a friss csirkevérben
ágyékunk fekete-fehérben
s mintha az idő ettől jobban múlna
a bizakodás visszavet a múltba
Kő kövön megmarad!
Vesztőhelyünk, Arad
nem vész el, se a múlt:
csupán átalakult
tetves zsibvásárrá.
Istenünk, ha látná...
Homlokodról vér patakzik,
A dolmányod szennyes, rongyos,
Csal a labanc, tép a kontyos.
Mire várunk kenyeres pajtás?
Lángolnak az udvarházak,
Üszköt szórt a sötét ármány,
Sírkő minden kapubálvány.
Sirathatod kenyeres pajtás.
Éji órán
dió roppan a cipőm alatt:
koponyák falát üti át
ily reccsenés-
sel a golyó.
Börtönömmé
vált a nem létező ország,
otthonommá a bujdosás –
hiányodba
takarózom.
