A hófoltoktól csillogó fatönk
tövében pillantottam meg narancssárga
csokrodat s mint a színes lepkét
kergető diák, úgy szaladtam letépni téged.
December közepén álombéli látvánnyá
varázsolódtál, amint eszembe jutott:
Jobban meglelték egymást véleményeink
abban a tág visszhangzatú és túlvilágított
csarnokban, ami az a téli délelőtt volt.
Orvosi tapintással járt a napsugár
az üveges fák törékeny kis ágain:
rögtön dér-hullatással reagáltak.
Egyre hidegebb köröttem minden
s olyan jó a meleg kandalló,
a tűz pirosan parázslik itt benn
és illatos fa a tűzre való.
Ülök magamban s oly meghitten
zenél a csend s a duruzsoló
tűz dala szálldos lágyan köröttem
s álomnak látszik a szürke való.
Fölülről látni ezt az udvart,
az apró, öt ház udvarát,
mindig felülről és haránt,
mint egy képet, mely távlatába,
mint a múltat, mely önmagába,
bárhonnan nézed, visszaránt.
Az udvaron drót és talicska,
vasalatlan kerékcsomó.
A csúcsos háztetőkre ritkán,
reszelősen hintve a hó.
A tájék, hátrébb, elhaló.
Jégpáncélos a hó,
Lehet rajta járni,
Csárdást bokázni és
Vígan fakutyázni,
Elvágódni hanyatt,
Hét bordát betörni,
Utána az ágyon
Hónapokig nyögni.
Kisbárányok segítője
voltam egy időben,
a kékületben, az elmúltban,
a távollevőben.
Sárgaszínű árpaszalmán
juhaim feküdtek,
s bárányokat ellettek – kinn
csillagok születtek.
Én ültem a jászol végén.
Egyszer visszamegyek még én!
Örökérvényűleg
leírnám a
szerelem
szavait.
De nem tudom.
Alig bukdácsol
a szó:
„Rózsa.”
„Liliom.”
Alattvalód vagyok én,
szörnyű törvényeidet tisztelem,
titokzatos arcú, borzas hajú,
szépséges, mindig meztelen királynő,
Szerelem!
A te országodban te vagy az isten.
Teremtő, rontó. Termékenyítő.
Emlékszem, részeg este volt,
víg május, telve rózsaággal.
Ezüst ruhában járt a hold…
Szívemben zsongott annyi száz dal!
És megcsókoltam perzselőn
kicsiny kezed, aztán az ajkad;
S te első kedves, drága nőm
magad, remegve nékem adtad.
Szeressen engem,
Akit én szeressek!
Simuljon hozzám,
Kit én galambomnak
Boldogan nevezzek!
Simuljon hozzám
Büszke hódolásra,
Bízó megadásra,
Ne is legyen gondja
Semmire másra!
Egy korty ital
s a pohár peremén
érzem a szádat,
ha jön a szerelem,
nincs magyarázat,
vetem az ágyat
forró havon,
egy csillagon…
A vallomáshoz nem sok szó kell,
Sőt néha egy is sok talán?
Szótlan beszéded ha nem érti,
Szóra sem érdemes a lány.
S ahol a szemek nem beszélnek,
Hallgassanak az ajakak,
Ki tekinteted meg nem érzi,
Az meg nem értheti szavad.
Lomb aranylik
lenge ágon,
pók ezüstöz
holt mezőket.
Holló-hangok
hamvas égen –
holló-párom,
hallod őket?
Felleg-úton
itt vonulnak,
fellebegnek,
visszahullnak.
Szakadj szó szakadatlanul,
szüntesd szorongásunk szépre szomjas
szellemünk szerint, – szélesítsd
szélbe szabaduló szánkon szerelmed szálló szavait:
száguldó szabadság! számtalanok szabadsága!
A ti szavatokra lelkem felhevüle,
És Vásárhely kies halmára repüle,
Melyről végig nézvén a székely földeken,
A hűs forrásokon, a fenyves bérceken:
E felséges vidék úgy magához ragadt,
Hogy szák elmém éppen a felhőkig dagadt,
Színültig telt édes hazámnak épével,
És a történetek zajgó tengerével;
Sőt kijjelbb csapongván a népek sorsára,
Hol örült, hol búsult, mint világ polgára.
„Diszel falu lakossága
nem emlékszik Disneylandra”
Hát itt is – igazad van – nem maradt kő kövön
csak úgy csupaszon hever a földön vagy az égre mered
de kialudt vulkánokhoz még szép is ez a sziklakeret
Emlékeim kérik tőlem
az évek, s ím, itt adom:
Legeltettem őszidőben
egyszer, messzi, Nadabon.
Akkor még egy bűvös körnek
bűvészeként éltem én,
– ifjúság, óh! – s hogy gyötörnek
köszvényeim az idén.
mint aki megy a vesztőhelyre
mondhatnók úgy is hogy viszik
emlékiratait már nem fejezhette be
a hitviták kora fakó lókoponyákban ketyeg
most mennek el egy gőzmosoda mellett
trachomás szemek az ablakokban
kenetes irodisták vájkálnak a lekvárosüvegben
művész-szeszély – mondja a tejesember
Magyar népballada
,Szépen ragyog az estéli csillag,
Az én babám ablak alatt ballag,
Édes anyám eressz ki hozzája,
Gyönge szívem megreped utána’
«Kedves rózsám jere ablakodra,
Hogy adjak egy csókot ajakodra,
Ezer búval van életem tele,
Egyszörre mind elfelejtem bele.»
,Hallod anyám, milyen szépen hí ki,
Bokrétát is kötöttem már néki:
Úgy illik az kerek kalapjára,
Mint a csókja leányod ajkára.’
„,Kis leányom gyönge vagy szeretni,
Még rája érsz fékötőt viselni,
Hidd, a lánynak addig ér világa,
Míg a legény sírva jár utána.”’
Magyar népballada
«Bizony csak meghalok,
Anyám, édes anyám!
Görög Ilonáér’.
Bizony csak meghalok
Karcsú derekáér’;
Karcsú derekáér’;
Piros orcájáér’;
Piros orcájáér’,
Dombos ajakáér’;
Dombos ajakáér’,
Gömbölyű faráér’
A lenvirág szemű
Görög Ilonáér’.»
Magyar népballada
«Szép Júliám, szép leányom,
Kertemben nyílt tulipánom,
Ne szeresd te jobbágyodat!»
Nem szeretem jobbágyomat,
Csak szeretem az ifiat,
Szép ifiat, a lelkemet!
Jaj kimene öreg király
Megfogatá az ifiat,
Fölteteté csonka torony,
Csonka torony tetejére.
Simon cár volt akkor a bolgár birodalom ura; a marosparti várból pedig az ő képében Gyalu úr parancsolt Transsylvániában.
A várat még a nagy Krum kágán idejében építették meg a régi romok helyén, fenn a dombon. De akkor csak olyan győrvárnak, ahogy azt az avar urak idejében szokták volt: karók közé vet sárból a kerítő falát, amire négy fatornyot is ragasztottak vigyázóhelynek. a nagy kágán fia idejében a vár piacára megépítették temérdek házát az új istennek, akit akkor hozott a nagyúr Konstantinopolisból és népire parancsolt.
Tiszta téli idő volt, amikor Klári és Piroska megpillantották a drágakövet. A játékon egy kicsit összevesztek, ami testvéreknél nem megy nagy eseményszámba, és Piroska az ablakhoz ment duzzogni. Akkor vonta magára tekintetét a drágakő. Valami pirosat látott a kerítés kőpárkányán csillogni. Lépett egyet hátrafelé, akkor meg már zöld színben ragyogott. Ha közeledett az ablakhoz, aranyossárga lett. Mi lehet az? Szólni kellene Klárinak, de összevesztek. És Klári kezdte. Mégis jó lenne szólni. Még tétovázott, amikor kis húga megelőzte.
Abban az időben történtek ezek, midőn már ezüstös lett Báth Mihály feje. Az embereke irigyelték ezért, pedig időnként már vészt kongatott a szíve, mint a félrevet harang. A szerelem óráiban pedig, mintha ott állott volna ágya mellett a halál. Állt és gondolkozott, vajon ne zavarja meg Báth Mihály örömét? Csak akkor surrant ki a szobából, midőn Báth Mihály kibocsájtotta a hölgyet, és az ajtóban az elbocsájtó simogatást végezte.
Szövetséges után kellett néznie Báth Mihálynak, s csak nagyhatalommal volt hajlandó tárgyalni. Így került még szorosabb kapcsolatba a borral. A bor ősi vigasztaló, hiszen ő hozza föl a mélységből a föld üzenetét, és ő serkenti föl ébrenlétben is az ember álmait.
– Lykanthrophia – ? Mi az – ?
A tudós házigazda, akinek említette ezt a szót, megadta a magyarázatot.
– Tudják, hogy mi a magyar néphitben az ijesztő ember? Olyan ember, akinek bűbájos bőrszíja van; ha a derekára csatolja, akkor tüstént kivetkőzik emberi formájából és farkassá lesz. Az ijesztő ember különben nemzetközi lény. A németeknél Wärwolf– nak nevezik, csakhogy az nem bőrszíj, hanem valami boszorkányos zsír segítségével lesz ordassá. A régi boszorkánypörökben, különösen a dél– franciákban, nagy szerepet játszik a farkasember. Kivétel nélkül félig állati életet élő parasztok voltak, akik magukkal és a világgal el tudták hitetni, hogy ők éjnek idején farkasok képében bújják a rengeteget. Mert biztos, hogy magukkal is el tudták hitetni. Úgy látszik, hogy a lykanthrophiában épp akkora szerepet játszott a beteges önsugallat, mint a közönséges boszorkányságban…
Az a nagy szégyen érte Rab Péter havasi pásztort, hogy egy évesforma szép szőke üszőborjú elveszett a keze alól. Valahová elbódorgott s úgy látszik a farkas elütötte. Előbb jól elnégyelte a kutyáját s aztán keresésire indult egy hosszúnyelű baltácskával a keziben. Sok mocsok– helyet összejárt, benézett minden bokor alá, leereszkedett a szakadékokba, de a borjúnak hirepora se bolt.
Keresés közben messze elvetődött s fenn Kútpataka fejiben véletlenül ráakadt a farkasfészekre. Két gömbölyű, alig kéthetes, kedves kicsi farkaskölyök vinnyogott benne. Játékosan még oda is hemperegtek a Rab Péter lábaihoz, s kedveskedve beleharaptak a bocskorába. Ügyes, eleven állatka volt mindkettő, nedves orrocskával, üde piros nyelvecskével, kövérek, mint a hájfalat, ravasz pofácskájukon a gyermekek kedvessége, ártatlansága derengett és éhesek voltak, mint mindig.
Rózsás arcok, bimbó ajkak,
Nevető, nagy, kék szemek -
Hogy' hagynálak nóta nélkül
Kedves baba, tégedet?
Hisz te nekem váltig dallasz,
Tüdőd győzi, tart a szusz.
Oh bizonnyal túltéssz rajtam,
Te legifjabb lirikus.
Gergely pápa az időnek
Baján úgy segíthetett,
Hogy tízet egy esztendőnek
Napjából számkivetett;
Ha ez igy menne sorba,
Hány idő lenne csorba?
Ha éltemen végignézek,
Csak elijjedek tőle
Magam is, hogy mennyi tízek
Esnének ki belőle,
Mellyek e jó hazának
Hasznára nem valának.
Oh ez a dűh, ez a pártdűh
Tart-e még sokáig?
Avagy immár eljutottunk
A végső határig?
Nem jutottunk, sőt félnünk kell,
Vége csak akkor lesz,
Amikor a honfiszívnek
Minden kincse elvesz.
Én szeretem az anyagot,
s gyakran gondolok csontjaimra.
Az ér, mely lüktet nyakamon,
az eleven vért könnyen ontja.
A léttel küszködöm naponta,
de győzi jó tüdőm s szívem,
a hajam bőséges kibontva,
s hogy megritkul, még nem hiszem.
Zenél a durva kő a néma falban,
a mész fehérebb, mint a pergament,
az íródeszkán duruzsol a Dallam
s a négyszög völgyén lassan elkereng.
Ez Szent Tamás, ki csöndben dómot épít.
Kigyúl az ész és könnyed ívbe fut.
A tornyokat fölhúzza, lám, az égig
s a rózsaablakon dereng a kék tejút.
Hajótörött vagyok a tengeren.
Palackomat a tengerbe vetem.
Belesóhajtottam a sorsomat,
félelmemet a sok bús gondomat.
S most száz pecséttel elzárt bánatom
a hullámok kedvének átadom.
Nagy hideg volt.
Az ég kék volt és fehér.
A nap nehezen bújt.
Akárcsak egy vöröskorong –
sugártalan…
Alig keltünk fel az ágyból.
A szolga csak rakta a tüzet szaporán.
Nagy hasábokat nyelt el a kályha.
A hó csikorgott-kopogott.
A hideg beereszkedett az ablakon.
Az állatok bőgtek.
A zúzmara hullott.
A kút kereke zörgött- csattogott.
A szomszéd kis lánya sírva köszönt.
Sok kicsi madárka fagyva lehullott.
Kályha mellett fül a német,
Sert iszik s tobákol,
Fojtó szénnel fűt, süt és főz
A nehézkes angol;
Magyar ember kandallóba
Maga gyújtja fáját,
Versenyt szíjja füsti mellett
Hosszú, nagy pipáját.
Irén elájult. Eltévedt az erdőn.
Futkosni kezdett. Félt, otthon kikap.
Egyszerre szörnyen forró lett a nap,
zihált a melle, vert a szíve döngve,
forgott az erdő, ágat keresett,
hogy megfogózzék benne. Elesett,
elájult.
Ha a szélnek zenekara
Elkezdi a nótát
S hó lep fehér szemfedővel
Minden piros rózsát, –
Kezdődik a pihenése
A falu népének,
Amíg nagy felhők rohannak
Útjain az égnek…
Ablakom előtt éjszaka
a hóra dőlt egy rózsafa,
nézte a kert fölött a hold
amint vére a hóra folyt,
a decemberi csend alatt
álmodott még egy pirosat,
azután meztelen szíve
belefagyott a SEMMI-be…
Szélcsönd. A szélmalmok mozdulatlan állnak
S mint fáradt szárnyai óriás madárnak.
Ernyedten lógnak a gerinces vitorlák.
Ameddig a szem lát, téli lepedővel,
Zöld tavaszig tartó fehér szemfedővel
Van végigterítve a végtelen puszta.
S a nagy fehér lapon, mintha írás volna,
Amint sötét hollók, rekedten károgva,
Le, leereszkednek, pihenőt keresve.
Újév napján borult az ég
– szobámban villanylámpa ég –
A lélek olykor fenyves utakon
Gyergyóba elrohant,
és akit nem talál soha
balgán mégis kutat,
de most megszállva száll... Haza?
Be szeretnék valameddig élni,
Csupán csak még egy nyarat megérni,
Látni a sok napsugártól áldott
Búzakalászt és pipacsvirágot…
Be szeretnék pár hónapig élni,
Madarakat hallgatni és nézni,
Megfürdetni csontjaimat nyárban,
Még egyszer a forró napsugárban.
Az Alisca Borrendnek
Nem asszonyöl de pincemély
Sötétje vonz lopó a kéj
Szerszáma bedugom alul
S megcsókolom fölül vadul
Nem lágy ölek de szurdikok
Ahol még föl-le csúszhatok
Rozsdás a kulcs de nyitja még
A présházat s ez épp elég
Ki császárokkal paroláztam és
A világ végén lógattam le lábom
Meglóbál most és fejjel lefelé
A Nixbe ejt le prüsszentő halálom
A Hajnalcsillag csákómon a gomb
Ragyog fölöttem kőporral sikálva
Hej bolhaként elugráló napok
Viszket az egész Mindenség-kaszárnya
Lösz-ízű bort iszom a napból
Lösz-fény pereg a szurdikokba
Olvad a szőlő vassá dermed
Estére s kiveri a rozsda
Hiába forgatom kereplő-
Versemet angyal-seregélyek
Csattogva tőkéimre szállnak
Szomjan marad torok s a lélek
Hó van. És én szeretlek.
Szomorú almafák között járok.
A cseresznyefák, mintha rólad
gondolkoznának.
Szép ragyogó homlokod simogatom: Édes!
Szárnyat növesztesz álmaimnak.
Már túljárom a végtelent.
Egy bús költő akarása kiált.
Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.
Emlékszem az első szeretőmre:
Mari volt, egy bogárszemű szőke;
Mosolyogtunk, ha egymásra néztünk,
Ennyi volt csak az egész beszédünk,
Így horgásztunk együtt az Ipolyban…
Akkor én még öt esztendős voltam.
Megteltem Teveled, mint karcsún ívelt korsó édes nedűvel,
Megfényesedtem a Te közelségedben, mint termés aranyból olvasztott edény,
Kisütött belőlem a derű, mint tavaszi verőfény minden szomorú szenvedőre
Akit megcsókolt egy tiszta asszony –
Látszik az a csók a férfiarcon;
Ábrándos álom nyoma lesz rajta –
S vad, kemény szótól mentes lesz ajka.
Csókoltam én már egyszer a szádat,
régen, jaj, régen, ezer éve tán.
Fehér ruhában, lábadon saruval
– s a két szemedben csöpp, unott borúval
cirkuszba jöttél akkor délután.
Tűzött a Nap az aréna fölött
s az én nevem harsogta száz torok
s gyöngyözve vértől, verítékbe dúsan,
gyilkoltuk egymást lihegve és búsan
néhányan: rongyos gladiátorok.
Sérült sas volt. Rabul ketrecében.
Eltűnt a szikla és a kék magasság.
Azóta őrli vadmadár-eszében:
Most megtanultam, hogy mi vagy, szabadság.
