Megszabnák, hogy mit mondhatok,
mit írhatok, mit tehetek,
hogyan, miben, meddig higgyek,...
talán azt is, kit szeressek,
milyen zászló, milyen színek,
melyik folyó, hegyek-völgyek,
féltett kincse tört szívemnek,
miről szóljanak a versek,
mit is szabad egy költőnek.
Újból itt: felhők
fölött - fénysebességben
látomás nélkül -
a fenyők között
szerelmetes tájon - ég
és föld párája
von be - részegít
hisz itthon vagy otthon már
fenyővíz dallal
szóra bírhatod
a sütkérező hazát
utazó múltadat.
Bíztatlak: Örülj!
Örülj a világnak,
Örülj a kinyíló virágnak,
Örülj a rikkantó madárnak!
A zöldlombos erdőnek, a viruló mezőnek.
Örülj a hasadó hajnalnak,
Éjben az égen ragyogó csillagnak!
A szép napra ébredő reggelnek,
A neked köszönő embernek,
S minden ártatlan gyermeknek.
Örülj a feléd küldött mosolynak,
A hozzád szóló szavaknak!
Jég. Jégvirág.
Ablak, ablak,
jégvirágablak, égen
napsugárjégcsapok, akkor,
akkor mostan beköltözik,
beköltözik, be,
be, oda, egészen,
ajtó zárva, ablak zárva,
ki sem néz majd a világra,
kifelé bezárja, befelé
kitárja, belső,
belső.
Csete Örsnek szeretettel
áldozatos missziójáért
Ébredj, Ország!
Vezeklésed
a föld alá vezet.
Bilincsektől foszlik
a hús,
a csontokon rozsdamarta
hegek.
Ébreszd halottaid!
Fájdalmukban a szemgolyók
szét-
repednek;
Ma már megint ver a szívem
felkelt megint a nap
a dolgok belenyugszanak
hogy erősebb vagyok
még lobog a csók a szádban
még benne lehetek egy
dadogásban
de ügynök szelek
suttogják ráncaimnak:
majd elmegyek
1.
Téged ki elkallódtál
az esők árnyékában
fölkoszorúzlak a dolgok félmúltjával
2.
Állni az idegen város fölött
képzelt magaslaton
s beszívni tavaszi messzeségek
elérhetetlen illatát
átlátni se múlt se jövő
idejű igék időtlenségén
a határokon mindig
éppen egy picit túlgondolni
ami egy picit innen él
Szélben kifeszítetten,
dombokba merevítetten.
Gerincet bontó búzával együtt
suvad az oldal,
kiöntő patak árjába leér.
Kora nyárban ez a zöld
már halott-sárga, üveges,
vasszájú juhoknak való.
Mezőségi délutánban
ingázók állnak rá
az egyszemélyes betonösvényre.
Egy falu libasorban.
Érezhető, követhető áramlás:
ha egyikük megakad, majd továbbindul:
érezhető lüktetés.
Hírt se hallok már felőled,
Erdős, völgyes szép hazám!
Most, hogy távol vagyok tőled,
Most szeretlek igazán.
Azt a völgyet, azt a bércet,
Soha nem feledhetem
S kél szívemben vágyó érzet:
Hogy zokogjak kebleden!
Semmi, semmi ki nem pótol
El nem mossa képedet.
Kérdem a sebes folyótól:
Mért hagyott el tégedet?
Kérdem a szálló madártól:
Tán kiszáradt a berek,
Hogy tőled ő is elpártol,
Mint a hűtlen emberek?
Falak, falak, falak, köröskörül…
Falak szívem körül a bordák,
Falak agyam körül a csontok,
Falak a testemen a holt ruhák.
Falak szorítják, pántolják az utcát,
Falak szürkítik el munkaszobámat,
Falak szűkítik hitem templomát…
Falakat vontak emberek köré.
Falakat vontak országok köré.
Szilvák meg almák, mohos, régi kertben,
Most is úgy érnek, mint húsz éve, régen.
Kaszált fű szaga száll a régi réten,
Mint amikor még könnyebb volt a kedvem.
Anyám is itt van, múltam gondos őre,
– Most is nekem süt, főz a kályha mellett –
Habár azóta gondtól öregebb lett:
Nekem csak úgy él, s mutat múlt időmre.
Itt-ott bizalmas szögletek homályán
Egy-egy vén kandúr – mint mesékben olykor –
Egy-egy titkomat őrizgetve mormol:
Titkot, mely itt várt, rég-gazdátlan-árván.
Gróf Wass Györgynek
Mért sír a szél? jaj, mért zokognak
ezek a könnyes, régi nóták,
rügyek között a hervadást
mért dalolják?
Mért hajtja le fejét a fenyves,
s mért tép az est szívünkbe jobban
mikor a rózsaszínű némaságba dobban?
Olvasom lírai animációd,
nem is olvasom: nézem…
az elásott csont a szó, a jel,
melyet mi kapartunk el,
jó lesz az még a télen...
a kiszemelt végtelenünkben
hallgatásainkra rakódik minden,
mint a hó,
kering köröttünk sok ezernyi hiábavaló,
felhőben tárolt adat,
semmi vagyok
és mégis szeret a végtelen
a mindenség ha átölel
belé veszik az értelem
semmiből jöttem
s a cél is semmi lesz
ami velem volt
enyém sosem volt
és mégis körül vesz
egyszer minden elpihen
érintkezések szikrái
pattannak át a léten
fény vagyok a fényben
Nem most,
ha majd a sorsán időző óceán, súlyával
a szél sikoltó robajából kilép,
s a Nap vöröslő korongjában úszva
föllobognak hajának fehér tincsei,
és már senki sem lesz,
akit az égben keresve megtalálhat,
P. Klee a föld torkához hajol, és
hallgatja majd a mélyben szálldosó,
könnygyökérzetű felhők suttogásait.
Mert a hol van a ti kincsetek,
ott van a ti szívetek is.
Máté 6:21
ha kinek megszámlált semmije,
hogyan vendégeljen meg szívvel?
ülj billegő asztalomhoz,
mondj el áldást csöndes igékkel,
ne hulljanak éhen szóseregélyek.
tégy dússá engem e nincsben!
hallgatunk azután majd és
megteljesedik, amit sose mondunk
csillagok végeérhetlen téreiről.
Körutak, sugárutak
hálójában a város.
Pókfonál a Duna is:
leereszkedik rajta
megnagyobbodott,
fekete szívedig
egy kiáltás,
s mintha az ország szívét
katéterezné,
összeköt vele.
Agyam elborult,
mintha zápor
suhogna ,s
buborékhajnalok
tébolyában
kapuk nyilnak
a mából az éjszakába-
megpihennek
a fények a zord
boltívek alatt,
levegő után
kapkod a lélek,
Álmodok éjjel, álmodok nappal
görcs-kéjben izzó vasakarattal,
hiányzik szívemből a béke,
hiányzik az élet értelme.
Felhők vonulnak, illan a pillanat,
csak egy-két könnycsepp markomban,
ami megmaradt… elsirattalak.
Lélegzetet fojtogató fájás,
ennyi az, mi megmaradt, a halál.
Egy biztos pontot szolgáltatott a hit:
Isten ivadékaként megsemmisülni!
Hát nem. Nekem nincs ilyen Istenem.
Mert én hordom az érző végtelent.
Kicsikét sírtam, kicsikét kacagtam,
gondolatban
az egész földgolyót körbe futottam...
s elmondtam mindenkinek:
Kerek erdő-nagyvilág,
füvek, fák, mezők, vizek és sziklák,
megérkezett az unokám.
Kicsinyke, csepp csak még,
de jó ember lesz, hiszem.
Egészséget, munkát,
hitet adj néki majd, Istenem!
S utánunk is marad magyar,
a nyomunkba lépve,
hogyha egyszer mi elmegyünk,
oda fel, az égbe.
Pislákoló kis gyertyaláng a bánattól barázdált tenyérben
Benne életünk dallama, sok ezer melódia,
az egymásba karoló sorsunk tökéletesre komponált zenéje.
Kéz a kézben a vonósok, fuvolások, a komolyra tervezett ének,
Mert harmonikusak az okkal játszott, a véletlennek hitt vétkek.
A harangok hazahívnak
(haza a magasban ?) -
csak lentebbről fentre
szóródik - fogy az érdem
a ránkkövült fenekedés -
s így lassan fejedre hull
a sark(i)csillag a fákról
és lelked magasában már
a betlehemi kisded sírása
késztet hazagondolásra -
Emlékezés párájából, Aldebaran
csillag képéből
madárraj csapódik túlfélről ablaka
üvegének, karmok
karcolását összeolvassa,
visszaolvassa,
bólint, tudja, ő is, ő is tudja,
ő is csillagok kútjából
zuhant, törött tükörarca
mögül sóhajt ki
halódása, életein átsodródva fenn,
fennakad,
Mielőtt véget ér
a lüktetés
visszavonhatatlan
szóval míg formálható
a láva
s mielőtt kimerevít
egy mozdulatban:
*
Egy lepusztult
kelet-európai cukortasak
a kávé mellé
ez maradt mint őslelet
hogy egyszer velem voltál
bár nem voltál ott –
Mennyi napfény, mennyi napsugár
gyűlt meg barackpihéjű barna
arcának kreol-bársonyában
egészséggé, pírrá, barnasággá,
mennyi rejtett láng vár fellobbanásra
egyetlen csóknak gyújtó csóvájától
lánggá, kéjjé, láva-özönné,
gyehennás, gyilkos öleléssé.
Míg szájszögünkön sírás ténfereg, nehéz gúny guggol vagy mosoly lapul,
és ceruzánkat a tükör előtt hegyezgetjük a művészet alá,
tántorgó lábbal jár az éccaka, mint hibbant agyú kormos óriás
célunkba torló istenítéletnek pihegő falvon, dermedt városon,
s ahová tipor, nem nő fű nekünk.
Hej, pajtások, nem babra megy a játék, nem szándékokról van itt a beszéd
nem is a módról, hogy ki tudja szebben kiteregetni a maga baját
a bánatucca rőt sövényein, vagy rótt sorok ruhakötelén, –
A karjaim leszakadtak, mint a híd hull a folyamba,
ha pillére összeomlott. Hol vagyok? A Göncöl útját
mért nem mutatja az ég már? Éjjel a Duna fekete,
októbernek szele rémít s nincs menekvés, nincs menekvés!
Nincs menekvés, rásikoltok minden árnyra, minden fára,
házak előtt kopogtatok csúf mankómmal, elvesztettem
szemeimet, karjaimat. Valaki a hátam megett
fekete csuklyában kerget, az éjszaka rám ijeszti
Az asztalon egy fénykép és a lámpa
Az ágy alatt a kofferek
Üvegvödörben zöld pálmapalánta
Az ablakon legyek
Az ablak előtt egy hirdetőoszlop
Az utcán lenn polgári temetés
A kifőzdéből egy cseléd visz kosztot
A kaland száján frivol nevetés
Aki a csúcsra érkezik, megáll
S aki megállott, az halott.
A pompázó, dús kerevetek
Ravatalok, ravatalok.
Íves röptű nyíl, ha célba ért
Lehull: az elsírt dal halott.
Beteljesülés forró egén
Feketék a hajnalok.
Már csapra vertük könnyeink hordóit,
s letéptük szívünk jóságos ordóit,
már hangunk sincsen s nincs, ki hallgatózna,
már zászlónk sincsen s kettétört a pózna.
már nem pislog a vágyunk csipkebokra,
s csak szomjaznak hajóink zátonyokra,
álmunk csillagát oltja már az est is,
s szerelmi csókunk gyilkol, mint a pestis,
a szemünk fénye olcsóbb az üvegnél,
s vadabbak vagyunk száz mérges füveknél,
»betűvé válunk«,
a hasas éjszaka kihord minket…
megszüli furcsa ívű leveleinket
Gazduram
Az agyam: egy nagy szótár,
fordítom a gondolatokat,
elültek lassan az ablakok,
az éj rókaárnya utánuk tapogat.
A percek: idő cm-ek, mérjük,
hogy a múlt mekkora,
pedig az emlékek: történéseink
ruhái, egyiknek sincsen kora.
Rozsdaszínű kabátban ül
az ősz-illat a fákon.
Utcák zajába csendesül
mosdatlan magányom.
Esőt hozz rám, tisztíts, Uram!
A szenny egészen átfon.
Éj borítja sáros utam,
s nehéz a léptem. Fázom.
a nyomába eredés
izgalma elszántsága
a nyomába szegődés
szakmája filozófiája
hogy nem hagyja abba
amíg el nem éri
meg nem kapja
rá nem ismer
belé nem hatol
és akkor mi van
mi van akkor
ha sikerül elcsípnie
és tulajdonába kerül
Alvad emlékek sava
eleven éji sebre.
...
Valóság szakadt ponyváján,
mikéntha elméig bogáncsos
sistergő téboly,
darabokban hever
hasznanincs világ.
Tétován osztályozol
revemart örömöket,
valaha csöngettyűs hiteket
rájukszáradt reményekkel,
szerelmek szurokká aszott képzelgéseit,
nem tudom
hova vezet az út
s mikor lesz vége
– eljött a halottak napja
a halottak éve
a magyar himnuszt hallom
mintha felvonuláson
egy kicsit izzadok
a síromat ásom
Új a reggel
öreg csendje
a vén udvar éneke
s törpe fák
tavasz zajából
nyúl felém a nap keze.
Még marasztal
a vén harang
s lágy ütések sóhaján
mintha rügyek
bomlanának
levélbe a fák haján.
Egy korty víz.
Rothschild, Rockefeller, Soros…
Egy zsák pénz.
Rothschild, Rockefeller, Soros…
Nekünk semmi sem jutott.
Levegőt csak ritkán,
(chemtraillal szennyezettet?)
csak titokban,
(holnaptól adóköteles lehet
a lélegzet)
nekünk semmit sem szabad…
jogunk mások törvénye,
szabványzsákból szipózott jelen.
Nekünk ingyen, semmit sem lehet.
Fene se tudja már, mikor hagytam el az eszemet
Még figyelmeztetnie sem volt ideje szegénynek.
Szegényes sekélyes téblábolós életek,
Formátlan felhőpelyhek, gyengécske napfénnyel.
Nehezen feltörni készülő nevetés,
gödröcskék a szám szélén, félénk és bátortalan.
Valahol két mosoly közt hagyhattam el,
a gödröcske mélyén az áldott jó eszemet.
Tubarózsák
hajladoznak, szálló
szélbe kapaszkodnak,
ezen a furcsa
nótát fütyörésző
őszön talán
beteljesednek a ki
nem mondott
jóslatok, facsigával
gurigázik,
maga körül kering
Éjjel
Isten kivonul a betűkből
és beléköltözik a testbe (A könyv halott)
Hajnal
Szenvedd meg szellemed
nevezd az eget Égnek
- tüzes atyai minőségnek (Ez első tetted:beavatásod)
Reggel
Műveletlen ne hagyd a földet
sugalmaid ő értelmezi
záporként hullajts verejtéket
az igazgyöngy fénye gyermek lesz (Felelj érte eszményeid szerint)
Egyszerűbb a nagyszülőknél kezdeni.
Apai nagyapám lófőszékely volt,
hitvese az üldözött örmények erdélyi
ivadéka (mert másokat is irtottak ám!)
anyai nagyapám őse tót labanc
(innen a kutyabőr), neje derék polák
menyecske: így aztán magam is
színtiszta magyar, szerintem egészen az,
román dajkám melléből édes volt a tej…
Most kéne élni, még most is élni kéne
körben a mezőn egy hadsereg emléke
besüppedt sírok végig a folyó mentén
százezer halott, s mindegyik néma, mint én
Most kéne élni, még most is élni kéne
erről álmodom több mint hetvenegy éve
körben a társak, a rozsdás, foszlott tárgyak
szólíts nevemen, hogy felkeljek és járjak
*
Tél kínja, ősz kínja
megroppannak a fák
elnémulnak a varjak
A hit:
furcsa mákony.
Kell, hogy az élet
ezer verése
oly nagyon ne fájjon!
Árad a kis Ipoly folyó
kiönt jobbra, kiönt balra,
olyan mint a magyar bánat,
amely mér régóta árad
s nem önt másra csak magyarra.
Mindig magyar földet áztat
úgy a jobb, mint a bal partján,
magyar a föld, magyar a könny,
idegen csupán a közöny,
ami ott ül a cseh arcán.
Sápadt, megszürkült színt kapott a lélek.
Az úton fáradt, asztmás szél morog
– köhintve párat – És a Lámpafénnyel
frissebbre mázolt, ócska bútorok
közén kihajló fények sárga csokra
úgy omlik rá a párás ablakokra,
mint a papíron szétfolyó sorok.
A fény pár lomha, régi bútorárnyból
teríti földre esti szőnyegét
s mint visszanyúló kéz a délutánból,
mint ágyba hajló, elfáradt cseléd
nyújtózik szét a földön szürkesége.
Zsoltáros lágyan leng körül a béke
s én csendes szókkal omlom most eléd.
Gyors pataktól s a naptól is kérdem:
porosz mezőkön, bús bajor éjben,
meddig bolyongtok számkivetésben?
Én a fájdalmak végére értem.
Megtört a varázsa minden útnak,
a Szamos s a Maros várnak engem,
itt ének a zord hegyek szívemben.
Elindulok áldozni a múltnak.
Bujdosó fák, székelyek, magyarok,
lombotok elhull, elszáll a szélben,
kihal a törzs is a nap tüzében.
A rossz gyökérnek földet adjatok!
Fáy Ferenc emlékének
selymes homokra lépsz mit úgy szerettél
hogy nem vagy köztünk észre sem veszed
más tájon jársz a nyírfákkal szegett tér
alig borzolja éjbe zárt szemed
minden kihűlt homlokod térdkalácsod
a tűzhelyen falja a láng a fát
hiába vársz már húsvétot karácsonyt
a bujdosó szél jégarcodba vág
Palesztinai testvéreimnek
Csak a bátrak testéből nő
virág, csak a bátrak vére
öntözhet kertet. Ahol
hősöket temetnek, ma hull
a kő: miránk. Mert szólhatsz
százszor és sirathatsz, kérhetsz
kegyelmet: nem döbben a
király. Fegyverrel hal, ki áll.
Erőszak ellen erőszak
az ellen. Az erőszak szül
szabaddá, hogy emlékművet
emelj a kertben, hogy saját
hazádban élj: egyél és igyál.
kimosta alólam a homokot
a tenger,
ott álltam,
fürdőgatyában;
kétségeiben elszánt ember,
hozzám közel
kihordatlan álmok papucsai a parton,
lépni kellene,
de csak az egyensúlyom tartom.
hullámok örök megérkezésben,
a szándék nélküli megsemmisülés
öröme örvényekben forog,
egy-egy csepp rajtam falja fel önmagát,
és észrevétlenül, puhán, elpárolog.
a nyomába eredés
izgalma elszántsága
a nyomába szegődés
szakmája filozófiája
hogy nem hagyja abba
amíg el nem éri
meg nem kapja
rá nem ismer
belé nem hatol
és akkor mi van
mi van akkor
ha sikerül elcsípnie
és tulajdonába kerül
