Kihozták a királyt
Sütve hóhérolni,
Négy világtáj felé
Füstjét oszoltatni.
A tűz ágyát szorgos
Hajdúkéz vetette,
Nemes talpnyalója
Lángját hevítette.
Vasra voltál verve,
Dicső nagy királyom.
Királyok királya,
Füstbefoszlott álom.
Tüzes trónra löktek
Nógrád megyében született 1813-ban és gazdag plébános volt Vilke községben, a rozsnyói egyházmegyében.
Az 1848–49-iki szabadságharcban, mint tábori lelkész vett részt, s mint ilyen a táborban gyakran prédikált a hazafiság és hazaszeretetről és Vilke, Tőrincs, Pelsőcz lakosait saját költségén Vácig vezette, de már a szabadságharc leveretésének végső idejében. – Rövid időre bekövetkezett a világosi fegyverletétel, s miután őt is mint fogolyt az orosz táborba vitték, ott találkozott Forgács Sándor gróffal, ki kárörvendőleg üdvözölte, mint fogolyt. – A budapesti cs. és kir. haditörvényszék által kötél általi halálra ítéltetvén, a Neugebäudeba záratott, de az utolsó éjjel szerencsésen megszökött s azután bujdosott, míg Bartakovics volt rozsnyói püspök közbenjárására ismét elfoglalhatta vilkei plébániáját.
...sorsidéző
Szonettkoszorú
1. Fenyők sorsa
Meghajolni soha, drága jó urak,
csak gyenge fű hajlong lenge szél előtt,
kaszák kegyéből, ha réteket benőtt,
s nem legelték le még a barom szájak.
Állunk viharvert, sudár fenyőkként
a szélben és áldozat, ha kell a vad
erőnek, jöjjön mitől fánk kiszárad,
sújtson ránk ég villáma, büntetésként.
A gyáva önfeladás ne susogjon,
e földbe száz gyökérrel beletúrtunk,
hogy fánk a korhadástól ne pusztuljon.
Ágainkkal az égi fénybe nyúlunk,
hogy sorsunk nehogy tarvágássá váljon
a szülőföldön, melyen elmúlunk.
(Liszt Ferenc: Danse macabre–Haláltánc)
Zúg a harsona, üvöltenek Halál muzsikái.
Dobolnak égbe szippantott házak
földre hulló gerendái.
Az Ítélő jön, tombol az ég haragja.
Menekülő életek lábnyomai
az utakon szétszóródva.
Nagy Úr! – mi néhányan egykoron,
hajszolt idők omlásos meredélyein
görgettük a nagy követ
Romba döntött bár a nagy Ég haragja,
Óh, magyar nemzet s letiporva vérzel;
Összetört szíved ma gyönyör tüzében
Égve dobogjon.
Ellenünk zúdult a kegyetlen Ármány
És porig paskola szeges ostorával.
Kínba fetrengünk sok ezer sebünktől,
Üldöz a balsors.
Már leszaggatták koronánk' fejünkről,
Büszke óh Kárpát! a bitor legázolt.
Édenünk, óh bérc-koszorúzta Erdély:
Rád tör a sátán.
Nemzetünk szívet nyugaton kitépik;
Bácska búzáját idegen kaszálja;
S csonka testünk míg betegen vonaglik:
Élve halódunk.
Varjak, varjak, ti bús csavargók,
Tél van s én ma gondolok rátok,
Szavatok a tél szigorába
Keserűn sokszor belekárog.
Ti társak vagytok nagy ködökkel,
Titeket metsző szél ölelget,
Titeket baj bánt, ver az ínség,
De nem hagyjátok ezt a földet.
Kik vagytok… Elátkozott lelkek,
Akiket forgószeles esték
Visszahoznak, mert itt születtek,
De ezt a földet nem szerették.
Nekik erős nagy ítélettel
Talpig gyászt, bánó jajszót adtak:
Gyászoljanak, mert nem szerettek
És sírjanak, mert nem sirattak!
1930
Sokáig némán ölt a honfibánat.
De most szárnyára eresztem e dalt,
Hadd verje fel az alvó palotákat,
Miket földjén az Alföld öle tart,
Sikoltson be a tanyák ablakán,
Mint mennydörögve zengő fergeteg:
– Ébredj magyar, mert elvesztél te is,
Ha a székely nép elveszett!
Nem hallod-é, hogy végbe mi megyen
Petőfi szíve szent pora fölött?
Nem hallod, hogy a büszke székelyen
Gyalázó láncok bilincse csörög?
Hogy sírnak ott a folyók, patakok,
Hogy sírnak ott a zúgó fenyvesek!
Honkeresés-e? temetés-e?
Csak a jajok a némaságban,
seb-törte ajkak remegése,
csak a hideg van, a homály van,
csak egy szempár a szürkületben:
csak a távol leső oroszlán …
De űz a parancs, űz szünetlen:
át kell menni ezen a pusztán.
Sárból falat akik emeltek,
juhot füvekre kik tereltek,
fáradottak, búval rakottak,
a szolgaságtól elpereltek
kiknek szemében égő éden,
torkában mondhatatlan átok,
jönnek egy jel bűvöletében:
tépett, esendő óriások.
Ó, hát én hogyne,
Én hogyne értettelek volna meg,
Te szétdarabolt, drága, árva ország,
Amikor reádtörtek
Idegenek, megszálló seregek!
Hiszen én folyton megszállott vagyok,
Jaj, ellenségesen.
Vonulnak bennem tőlem idegen
Hadseregek.
Integritásomat megcsúfoló,
Igaz lényemet lábbal tapodó
Megalázó tettek, gondolatok,
Érzések, vágyak és akaratok
És nem én vagyok, aki én vagyok,
Jaj, megszállott vagyok!
Idézlek! Hívlak! És meg kell, hogy halljad,
A végtelenben akármerre vagy!
Rab magyar lélek sikoltoz utánad
Keserű jajjal, mert fájdalma nagy!
Hallod, a zúgást? Magyar erdők sírnak!
Magyar folyók, rengő magyar hegyek.
Nagy-Magyarország tövis-tépte lelke
Zokogva hívja a Te lelkedet!
Idézlek! Zúgjon újra csodalantod!
Villámló dörgés tegyen a szavad.
Gyűljön ki tőle minden magyar lélek,
Harcos haraggal, mely fegyvert ragad!
Égjünk el mind, pusztuljunk el egy szálig.
Csak ne legyünk tépett, tiprott rabok!
Harcoljunk, mint Te és haljunk, ahogy Te:
Legendás hősök, szabad magyarok!
1923
Isten, ki csillagok honában ülsz
S bölcsen intézed milliók sorsát,
Hozzád kiáltunk kínok éjjelén:
Elégeld már a jajt, ne sújts tovább!
Sok bűnnel fetreng néped a porban
S bűnhődik a múltért bilincsek közt…
Nagy Isten, Te látod mily elhagyott,
Szabadulásra nyújts neki eszközt!
Kegyelmed ajtaján kopogtatva
Egy nemzet kér tőled új életet;
Ó, ne rejtsd arcodat felhők mögé.
Szüntesd meg rajtunk az ítéletet!
Trianon mindennapos emlékére
Romok, romok.
Kifakult vörös és megfeketedett repkények'
a falakon, amerre járok,
s tőből levágott kezek fájdalma a tájban.
A Nagyalföld közepén
egy holló lépeget magányosan,
mint Kanizsai Dorottya
ama régi, hagymázas csatatéren.
Mögötte ott zsibong a napsütötte Királyhágó.
Autók, népek és megmámorosodott szénaillat
hordái rohangálnak
a magaslati kanyarokban.
Egy szerelem, óh Istenem,
ha segíthetne szívemen.
Ha békítő nyugtot adna
egy jó férfi tiszta hangja.
De nem elég, óh nem elég,
zúg vágyam, a búgó kerék.
(Magasságok vize hajtja,
álmokat őrölök rajta.)
Esett öreg, éhes gyermek,
zokogással szíven vernek.
Rokkant férfi, beteg asszony,
jön, hogy sírva elfakasszon.
S jóanyámtól ezer másig
szívem sírva, kúszva mászik.
– Reményik Sándornak –
Mi tagadás: már haza mennék
ennyi nagy kóborlás után,
de attól félek megugatna
leghűbb barátom: a kutyám.
Az elbocsátó, régi házat
is látni szeretném nagyon,
de félek, hogy a régi kertben
nagy zöld lángokkal ég a gyom.
Megmutogatnám a fiamnak
az Ér s a Kraszna merre foly
és Mármaros felől mily szép a
kékderengésű hegymosoly,
Megmutogatnám a szilágyi
vályogszagu kis házakat,
amikre a változott idők
emésztő tüze rászakadt.
Hirdesse dal! Zúgják bús harangok!
S mint romboló, viharzó orkán,
hangos, fájó riadók hirdessék
palotában és kicsiny tanyán:
Legyen vége a szolgaságnak!
„Igazságot Magyarországnak!…”
Tudjátok meg, mindenütt e földön,
tudjátok meg, népek, emberek:
Nem gyávaság, aljas aknamunka
dönté sírba a nagy nemzetet!…
Kit a sötét sírba dobának:
„Igazságot Magyarországnak!…”
Mindegy, hogy honnan kavarodott belénk;
hogy menny hozta-e, vagy pokoli láng;
hogy könnyharmattal a szíveinken ért,
s kelyhének szelíd illata imánk;
vagy öled bíborán fakadt szememre
szirmokkal hulló, kárhozott virág,
a felszálló hajnali köd dereng-e,
vagy vulkán festi az ég borulatát:
vérem rohan, lüktetve szét az égen,
új hullámzással bíbor a világ,
lenni! – ragyogva szemed szerelmében,
nem fontos semmi, csak szomjazni rád,
s a gyűlöletből mosva, hófehéren
álmodni, vágyni fel, mint szűz imák!
Gyűjtő, Kisfogház, 1954. aug.
Ki nem adni a kézből a tollat,
a halott költők bekopognak.
Éjfél elmúlt, sötét van szobámban,
felriadok. Izzad az ágyam.
A fluoreszkáló fényben
arcokat látok fehéren.
Bajuszos és szakállas képek:
Csokonai szemébe nézek,
Balassi oldalán kardja,
Kölcsey a Himnuszt szavalja.
A madár fiaihozt is hallom,
beleborzongok. Lesz-e hangom
elmondani, hogy lehet némán,
vakon vegetálni? Mihály néz rám.
Vörösmarty ajkán a Szózat
könnyeket fakaszt szememből. Szóljak
itt született gyermekeimnek,
hogy hazámban börtönök voltak és
ólak? Menekültem onnan.
Halász Józsefnek
Lehangoló reggeleink, az alvástalanság
narkózis nélküli bizonytalansága
vezérli napaink megszokott ritmusát,
ahol nincs kitérő vagy robosztus felhágás
a sziklára: sorompóink lezárva.
Fenekednénk, de fennakad kiáltozásunk
az udvaraikon kiakasztott fehérneműk
garmadájában, tulipános ládáink
lakatjai nem nyithatók régóta már,
sajnáltatjuk magunkat és siránkozásunk
mosolyt csak a minket megértők és sírba
tenni akarók ál-orcájára. Bánat-
zuhogásaink hóesésében menetelünk,
útjaink jobb és bal oldala késekkel
kihántva: aknamező ez, ahol gyermekeink
ösvényért kutatnak, földre meresztett
tekintetük reménytelenség és utálat.
Négy út hozta idáig az utast,
négy út keresztezte egymást négy-
ezer évvel Krisztus születése
előtt, Bet Shean-nak nevezték
a várost, palesztinok éltek itt,
és Dávid idejében foglalták
el a zsidók, majd arabok jöttek
a hetedik században, karcsú
minarettek meredtek az égre,
az ima szólt. Négy út viszi ismét
az utast, Izraelnek nevezik
a földet, ahol palesztinok
laktak hatezer évvel ezelőtt,
és az ima ismét más nyelven szól.
Bet Shean
Az „írók írója”, a Nemzeti Színház egykori igazgatója írta a leveleket második feleségének. Az ifjú énekesnő ekkor még a szabadkai színház tagja, a házasságkötés után azonban hosszú ideig nem lépett színpadra.
1
1893. november 10.
Milyen édes, édes kis levelet írt nekem ma az én drága Angyalom! Örülök is neki mint a bolond.
Harminc esztendőre, ha előre néz az ember: milyen rengeteg, végeláthatatlan hosszúság az! A harminc jövendő esztendő. Ha pedig visszatekint harminc esztendőre: milyen rövid kis pálya az az elmúlt harminc esztendő!
De ez mind csak érzéki csalódás. Az igazság az, hogy harmnc esztendő, emberi mértékkel mérge, igen nagy idő. Akármilyen kicsinek látszik is, mikor visszanézünk rá. Sőt egy nemzet életében is nagy idő harminc esztendő. Azaz, hogy harminc esztendeje válogatja. Van a nemzet életében sok olyan harminc esztendő, amely csak annyi, mint egy perc. És van olyan harminc esztendő: amely kitesz annyit, mint három század. Már t. i. hogy vagy ront annyit, vagy javít annyit, mint máskor három század.
Ez a most letelt harminc esztendő bizony a rontás dolgában bőven kitett nálunk három századot. Hogy mit csinált az ország gazdaságából, azt abból látjuk legjobban, hogy milyen ma ez az ország.
Szinte csodaszámba megy a képes levelező-lapok világában, ha egy amolyan két krajcáros kincstári kerül ki a levélhordó táskájából. Egy ilyet kaptam minap, telve furcsa ákombákomokkal. Persze nem kis erőfeszítésembe került, míg kibetűzhettem írójának nevét, a jó öreg Fioóét, a ki csak most tudta meg, hogy nekem, a faluból oly messzire elszakadottnak, kis babám van, s e fölötti örömében sok jót, hosszú életet, egészséget, boldogságot olvasott rá a levelező-lapra (levélre nem telt neki), a melyen azzal a tanáccsal is ellátott, hogy vágjam össze a kis levelező-lapot, s aztán kis zacskóba varrva, miként a scapulárét szokás, akasszam a kicsike nyakára, a ki ez által védve lesz minden bajtól.
Ez a szegény jó öreg parasztasszony gyermekkoromban minden nap be-benézet hozzánk, s ha a legcsekélyebb bajom volt is, mindjárt elkészítette az ő szokásos szenes vizét, a mitől csodálatosképpen a legtöbbször jobban is lettem. De nemcsak ehhez a babonához értett ő, tudott még sok egyebet. Ő olvasott rá a tehenekre is, a mikor nem akartak tejelni.
Trianonra a magyar szellemi élet, az irodalom és a politika kétféle választ adott. A többségi álláspont a megcsonkított Magyarországon a revízió követelése, más szóval az irredentizmus volt. Ez a gondolatkör a történelmi Magyarország maradéktalan helyreállítását kívánta megvalósítani, vagy a magyarlakta területek visszaszerzését tűzte célul. Az erdélyiek másképpen gondolkoztak, ők a történelmi példát, az erdélyi fejedelemség százötvenéves időszakát követve széles körű autonómiát élvező Erdélyt vagy független Erdélyt szerettek volna megvalósítani, a történelmi realitásokat és szülőföldjük etnikai sokszínűségét figyelembe véve.
A transzilvanizmus vagy erdélyiség első és talán legfontosabb összetevője a kivándorlással, a repatriálással szemben fogalmazódott meg.
Várrom ma már Korlátkő is, az egykori Nyitra megyei Jablánc nevű községének közelében. A tatárjárás után épült, hogy a Kis-Kárpátok északi felének átjáróját védje Nagyszombat és Morvaország között. Korlátkő vára a XIII – XIV. században nevezetes védelmi pontja volt a széles vidéknek. Királyi vár volt, majd az 1300-as esztendőkben Csák Máté is uralta.
1 A karnagynak. Dávidnak, az Úr szolgájának zsoltára.
2 Sugallatot a gonoszok szívébe
álnokság szava önt.
Az Úristen félelme
nincsen szemük előtt.
3 Mindegyik áltatja magát:
hogy nem deríti ki a bűnét senki,
nem fogják meggyűlölni.
4 Ajkán gazság és álnokság terem,
a bölcsességgel felhagyott,
avval hogy jót tegyen.
5 Az ágyán fekve gonoszságot tervez,
s mihelyt rálép a bűn útjára
kész minden aljasságra.
Popély Gyula: A magyarság kárpát-medencei esélyei a jövő Európájában (1. rész)
Előadásom axiómájaként szeretném minél világosabban leszögezni, hogy amennyiben nemzetünknek egyáltalán van bármilyen létesélye a jövő évszázadban, annak színtere csakis a Kárpát-medence lehet. Csakis ebben a térségben képzelhető el bármilyen magyar élet, csakis itt remélhető nyelvünk, kultúránk és identitásunk tartós fennmaradása. Ennek feltételeként itt kell rendezni és megerősíteni belső tudati világunkat, itt kell – jobban mondva: kellene – megerősödnünk számbelileg és szellemiekben, és nem utolsósorban itt kell kialakítanunk jövőbeli együttélésünk feltételrendszerét a Kárpát-medencében meghonosodott vagy kialakult egyéb nemzetekkel.
...egy trendi lány ünnepel
Az Ispán-kúti kukoricás,
dömdödöm, dömdödöm,
fájón kérdi aratóját,
hova tűnt el
Söndöröm, Söndöröm.
Hordott volna lézerkardot,
dömdödöm, dömdödöm
nem átkoznók a kozákot,
azóta is,
örökkön, örökkön.
Fehéregyházára, turul árnyékába,
dömdödöm, dömdödöm,
hantolták el egykor,
teste mégis sehol,
Söndöröm, Söndöröm.
Szelleme itt honol
Köszöntelek,
a reménytelenségek, megrokkanások és elesések züllött korából,
emberért való golgotás útvesztőiből,
egytestvér, köszöntelek.
Nem ünnepellek,
mert tudom, hogy az egyszerű szavak
és tettek forradalmárja voltál
és tudom,
ha karod ma emelhetnéd,
szétvesszőznéd a nyavalygós áltisztelők
hazug dicséretének kántáló seregét.
De átkiáltom hozzád mindannyiunk egyszerű köszöntését,
mintha bányászok találkoznak a tárnák titkos mélységeiben
és lámpájukat meglengetve köszöntik egymást.
Köszöntünk mi is
— Petőfi kocsmájának helyén —
Itt fázta az éjjelt,
itt itta borát,
mert szürke a korban,
gyémántrög a porban,
előzte korát.
Lebontva a kocsma,
kidöntve a bor,
De él a keserve,
bennünk se leverve,
az álma ha forr.
Pozsony, 1939.
A téli ágat zúzmara marja,
Az éjszakában hófény cikáz.
Gyereket tart az új anya karja,
Frissül, éled a paraszti ház.
Az apa méláz, merengve hallgat,
Tudja: az élet komoly dolog.
A bakter kürtje közel rivallgat,
S félőn nyínak a komondorok.
Az éj sötétje mindent árnnyal tölt,
Szilveszteréjjelt ringat az Alföld,
Fázós madáron kihull a toll.
A messze visszhang messzire érez,
Egy gyereksírás ér el füléhez,
S nem sír vissza, de visszadalol.
1922. dec. 8.
