Szigliget rajokba terelt libái! Mint
a stukák, úgy repültök le a langyos
Tapolca-patakra e zuzmarás időben.
S hogy fürödtök, bukdácsoltok-bukfenceztek benne!
Nincs irigylésreméltóbb állapot ennél!
Olyan öröm ez már, mely kövérre hizlal benneteket
szorgalmas gazdátokkal együtt, hogy ne legyen
hiba soha az éléskamrában, mely nélkül
nincsen vidám emberi gyomor e földön.
Hull a fény a Tihany dombra,
szórja az ég nyalábolva.
szórja, szórja, szórja, szórja,
mintha négy nagy sebből folyna.
hull a fény négy nagy kék sebre,
teméntelen nagy, kék vízre,
a nyihogó, vad habokra,
hullámsörényű lovakra…
hull, hull a fény, énekelve.
Aszófőnél egy lófejre.
Badacsonyban sok pince-csárda van,
a csárdában cigány szól, lárma van,
sokan itt öntnek mese-olajat
a rozsdás szívre: bort, cigányzenét,
hogy valahogy kacagni tudjanak.
Mert odahaza Gondország vagyon
és Gondországban fáj a szív nagyon,
kísértetes Vezuvként áll a Csend,
minden ritmusra rozsdát hint s hamut,
és nincs előtte senki, semmi szent.
Májusi béke mosolyog az égen,
Arcán angyalka-felhők könyökölnek.
Fehér-kék árnyak hangtalan suhannak
Komoly színén a hallgató tükörnek.
Szellő se rebben, fűz ága se rezzen,
Boldogan, némán mosolyog a csend,
Hullám hullámra bodorodik mégis:
Valami nagy szív dobog odalent!
Együtt szöktünk a hegyeken át;
zengett-zúgott a Bakony.
Fürtökbe zilált napfény ragyogott
fiúsra nyírt hajadon.
Nap a hajadon, de lelkemet
árnyék futotta be:
a halál árnyéka? vagy a szerelem
éjszakai éneke?
Magyar népköltés
Nagy Pál Jancsi s is Dudrai
Elindultak juhot lopna,
Agyonverték a kis bojtárt,
Elhajtották fele nyáját.
«Az Alföldi hegyes, völgyes,
Engem a vármegye keres,
Ha keres is, meg nem talál
Engem az Alföldi pusztán!»
Mikor István, a szent király, örök álomra hunyta szemét, a magyarság nagy része már fölvette a kereszténységet. Magyarország területén már megszűnt az ősi vallás, de Erdély bércei közt tovább is áldozott ősi módra.
Háromszék megyében, a torjai barlang közelében, megközelíthetetlen magasságban állt az Aporok vára. Az volt az utolsó fészkük az őshitű székelyeknek. Bálványosvár, ahogy évszázadokon keresztül nevezték. Ott őrizték az ősvallás emlékeit.
Jóval Szent István után még mindig őshitűek voltak a vár urai. Akkor történt, hogy az egyik Apor fiú feleségül kérte a torjai vár úrnőjenek Mike asszonynak leányát.
Borzos rakoncátlan fiú volt, de igen szerette kisleány testvérkéjét. Ez azt mutatta, hogy mégsem volt olyan rossz fiú.
Egyszer lement az ebédlő szobába s széket húzott a szekrény mellé. Megmondjam-e hogy miért? Azért bizony, hogy ráálljon s megdézsmálja a befőtteket, amelyek a szekrény tetején álltak szép sorjában. Még édesanyuka állította volt oda, aki a sok barackot ősszel kegyetlenül megnyúzta, aztán kivette a szívüket, belehányta egy üstbe, amelyik alatt forró láng lobogott s veregette őket egy bottal az üst oldalához.
Továbbá tudatlak, hogy édösanyád is möghalt, tűz is volt a tanyába, az istálló leégött, de nem baj, mert a lovakat úgyis elvitték, továbbá a kutya sincsen már mög, mert az is megszökött.
/Egy asszonylevélből/
Apránkint kitavaszodik, mert a béka ugyancsak brekeg már a vizek szélén, a fák is levelezni kezdenek, a gyerekek örülnek, hogy sár helyett por van már a földön, lehet benne játszani, a tanyákon mezítláb van már valamennyi, mert a gyerek talpa bőrének még nem verték föl az árát.
A dombtetőn állok, felettem derűs ég
törültem a halmos, hullámos mezőség:
kanyargó völgyei egymásba fonódnak.
Rözbe tükre csillog tavaknak, folyóknak.
A kék messziségben borús bércek orma
fllintha körös-körül finom csipke volna.
Ezt a darab földet,
Ezt a drága földet
Amikor teremté,
Vájjon nem pihent-e
Az Isten tenyere
Rajta kissé többet?
A mi anyánk,
Erdély
nehéz szívűnek szült meg.
Három itt élő nép kincsét,
fájdalmát, büszkeségét,
fenyők nem alkuvó
gerincét,
folyók szilajságát,
gyönyörű dalok
csillogását
adta számunkra
úgy, amint megfogant
a Történelem útvesztőiben.
Így bízta rám magát
Szerettem mindig ezt a földet,
s míg élek, szeretni fogom.
Nincs részem birtokul belőle
így az egészhez van jogom.
Enyém a dombhát és a róna:
hány bérce, völgye, mind enyém –
enyém patakja és folyója,
merenghetek szép, friss egén.
Voltak, kik messze hívtak innen:
„Jobb máshol, jöjj, amíg lehet.”
Küldött a háború parancsa,
űzött a páni rémület –
de én maradtam: meggyötörhet,
mégis egyetlen birtokom.
Lehűlt a kő, ahogy lement a nyár,
a hervadás a tájra visszajár
és emlékezetből a szekerek
zörögnek még a konviktus megett;
jönnek a seregek a hegyen át…
Ó, iskoláim, drága iskolák!
Ahogy a táj ölén a patakok:
eredt, szaladt, találkozott a sok
tudásra éhes és tudást-hozó
csizmáik alatt ropogott a hó.
A rókaprémek és a kisgubák...
A mi Erdélyünknél
Hetedhét országon
Nincsen szebb darab föld,
Sehol a világon...
- Hetedhét országon,
Sehol a világon!
Nem tehetek róla,
Hogy nem itt születtem,
De tudja az Isten,
Nagyon megszerettem,
- Bár nem itt születtem,
Nagyon megszerettem!
Vándor voltam közöttetek,
szerettem volna megpihenni.
Megmosni fáradt lábamat,
beszédeteket, csak figyelni.
Veletek együtt nyúlni a tálba,
borotokból egy kortyot,
egy érintéseteket éjszakámban,
s elbúcsúzni kakasszókor.
Amikor elétek álltam,
értetlenül néztetek.
Fáztam ebben a némaságban,
nézésetek elkergetett.
Tetteimnek mázsás súlya
Nehezedik vállamon,
Ítélkező "hős" ítészek
Korbácsai hátamon.
Belém rúgnak megvetéssel
Pálcát törnek felettem,
Bosszúéhes szenvedéllyel
Köpnek bele szemembe.
Megvádolnak bűneimmel,
- Tudom, tudom, hibáztam!
Úgy mint te és a másik,
Ebben a bűnös világban.
A tűnt időt
az ízek hozzák vissza
a mádlenek *
s a sózott aromák
aki az Oltnak
hűvös vizét issza
annak a csendek
teremnek csodát
cukor és méz
távolra még ellát a szem
de a közeli apróságok
már a betűk is megkívánnak
félkarnyújtásnyi távolságot
és ködösül a távol is
heggyel az ég egybemosódik
és kezded el-elhagyogatni
fontosnak vélt vinnivalóid
Hitvány gonosz volt gróf, király s a császár,
konok fajankók herceg és a pap,
kik meg nem álltak józan észhatárnál
s százezrek hulltak pallosuk alatt.
A nép haragja gyűlt a gyászos égen
és jöttek számító apostolok.
Üvöltötték a szenvedők fülébe,
mondván: legyünk hát végre szabadok!
S rontott a bősz ár, tépve annyi gátat,
amennyit úr s a pap nem védhetett.
Egy röpke percre tényleg szétdobolta
a szolganép a rabbilincseket.
De jaj! Mi lett a véres mámor ára?
Trónusra ült az ál-próféta-had.
(Egyharmados karika)
Amikor fakulni kezd
lelkemben ragyogó képed,
majd eltemetlek,
mint kialvó tüzek hamuját szokás.
Élő szikrák nem maradnak belőled,
mert önmagamba temetlek,
és megfojtlak,
mint rőt vörös tüzek parazsát a hideg föld,
kedvesem,
és megemészt bennem az idő,
hogy amint kívántam,
örökre egy lehess velem.
A maradék teutánad. Íme
a szerelem szomorú hagyatéka: szagok
verejték, csönd ágyamon, ágyékomon, agyamban.
Nem emlékek: nyomok csak.
A szerelem varázsszói lehullnak
nedveit ízét az éjszaka fölissza
odavan odavan az ünnep
mállik a május májusfák léggömb-
feje művirágkoronája lekókad
Mi szegények hosszú kínos napok igáját,
lerázzuk egy napon: a fáradt útrakel,
epres erdőn, friss, villogó, vidám-füttyös ligetben
új életet keres s feledve ünnepel.
Ma előre nézzen minden sebes, bicsaklott
miden súlyos vasakon edzett munkás-élet;
olyan a fölvirult tavasz, mint csoda-üllő
s a vén, makacs föld hátán szikráznak a fények.
Testvérem, földre nézz! Nem kell nekünk a menny!
Anyám fehér, akár a hó.
A szeme? Szeme tiszta tó.
A keze? Keze jaj, de jó.
Az anyám nem közénk való…
Anyámnak Anna a neve,
Szívét a könny szentelte be.
Lelkét az ég küldötte le,
Fehér galambot tett bele.
Hogy’ szülhetett ilyen fiút,
Ilyen gonoszt, ilyen hiút?
S miféle furcsa, szent titok,
Hogy mégis Rá hasonlítok?
1939
Sírdogál a kicsi gyermek,
Nem tud, nem tud elpihenni;
Csak dalol az édesanyja,
Alig végzi, újra kezdi.
Csupa édesség az ajka,
Áradó méz rajt’ a nóta –
Ablaknál a sötét éjjel
Meghúzódik hallgatózva.
Benne van a dalban minden
Gyöngédsége és szerelme!
Csak zeng, csak zeng kedves hangja,
Szívet, lelket fölemelve.
Néha elhal, mint a sóhaj,
Néha bátor és fölreppen,
Néha, mintha visszhangoznék
Távol, távol az egekben.
Anyám kezére gondolok:
E kéz fehér és keskeny,
Ilyen csendes bús női kéz
Itt nincs is erre Pesten.
Közelről szembe sem tűnik,
Csak így, ha messze nézek,
Így messze tisztán látom én
A formáját e kéznek.
Olyan szelíd és gyenge kéz,
Áttetsző, mint az este,
Templom fülkébe látni csak
Párját üvegre festve,
Ilyen kézzel tart misztikus
Rózsát a boldog angyal
Szent képeken, színezve lágy
Bársonnyal és arannyal.
Megcsókolom az anyám arcát,
Élő-halott régen szegény.
Szeméből a drága gyémántból
Kihűlt a régi égi fény.
Koszorút köt ifjú fejemre,
S ki gyermekét a széltől óvta,
Most pántlikásan úgy bocsát
A pokolbeli dáridóra.
A dáridón már zene zeng:
Sipít a halál acélsípja;
A kartács vadcimbalma zúg;
Gyászruhás-feketék,
Hajlottak, kicsikék,
S apróka lépteik
Oly tétovák!
Másokért dolgozó,
Örök imádkozó,
Könnyezős, sóhajos
Édes anyák.
Körültök szilajon, –
Gázolva múltakon, –
Száguld a friss inú
Délceg ifjúság, –
Te tudod legjobban: rossz a világ szája –
Akármit mond rólam, sohase adj rája.
Ne hidd, hogy mindentől elkedvetlenedtem,
Hogy az élet unott hurcolója lettem:
Tele vagyok kedvvel, reménységgel, hittel,
Lelkem anyám, hidd el!
Előttem az élet nem volt soha még szebb,
A nap soha forróbb, az ég soha kékebb.
Nem éreztem magam soha jobb erőben,
Fütyülök, dalolok, fekvőben, kelőben.
Járom a világot csodakönnyű szívvel –
Lelkem anyám, hidd el!
Homályban élnek, önön életükbe zárva,
de ahová lépnek, a föld szíve dobban,
virágot hajt a puszta tér,
és szivárványt álmodik az éjszaka.
Kérdezd a gyermeket: anya!
kérdezd a férfit: feleség!
a bútor azt mondja: puha kéz,
az ablak feleli: tőle jön a fény!
Tőle jön a fény! – súgja a lámpa,
az edény csörömpölve bólogat,
Meghajtja hosszú fejét a szekrény
és vígan folyni kezd a csap.
Ő volt, aki halkan bölcsőd fölé hajolt.
Ő volt, aki néked altatódalt dalolt.
Tündérmesét mesélt halk, téli estéken,
Ahogy ott pihegtél csöndben az ölében.
És hogy boldog legyen játékos kis élted,
Jóságos életét adta volna érted…
Ő volt, ki éretted olyan sokat fáradt…
Szeresd, nagyon szeresd az édesanyádat!
Ő az, aki soha meg nem haragszik rád,
Aki küld a mennybe érted forró imát.
Akárhova dob is sorsod szilaj keze...
Istenem, ki hallod a beteg nyögését,
Levél suttogását, méhe zümmögését,
Halld meg ajkamnak is gyönge rebegését!
Ki bölcsőm rengette, ringatta szelíden,
Te meglátogattad, ó hatalmas Isten!
Betegség sorvasztja, nyugodalma nincsen.
Úgy reszket a szívem, mikor a harang szól,
Úgy reszket a csöndes, síró fuvalomtól!
Küldj balzsamot néki szárnyas angyalodtól!
Jaj, szomorú az én anyám szeme!
Mért szomorú…?
Hisz elrejtem a bánatot előle…
s csak lelkem taván ömlik el titokban!
Mért felhős hát édesanyám szeme?
Mért szomorú…?
Hisz’ benne tükröződik a világom!
Szépülj világ mosolygósra, vidámra,
Hogy derüljön édesanyám szeme!
„Kicsi unokám!” Ez áll a lapon
S amint úgy lassan olvasom…
…Mikor jössz haza? … Úgy vártam ma rád! …
Könnyezve hívom drága nagyanyát.
Hogy dédelgetett, hogy mesélt nekem,
Míg ott ültem a drága térdeken,
S míg bóbiskoltam a mese alatt,
Simogatta borzas hajamat.
A gyermeket, ha alszik, simogasd meg
Egy gondolatban, mint bársony virágot,
Mely szirmait bezárta. Boldog éden
Ringatja most szelíden messze, messze
A nap zajától és a föld porától.
Egy nagy aranykaput nyitott ki éppen,
Melyet kerúbok őriznek dalolva
S lábujjhegyen a smaragd rétre indul,
Arany mezőre és ezüst patakra.
Ha játszanak a gyermekek, órákig készülődnek,
rakosgatnak, tanácskoznak, majd hirtelenül
végeszakad az egésznek. Nincs ennek közepe,
csak eleje s vége. Mondd, nem ilyen-e éppen
az ember élete is? Csak elkezdődik
s máris befejeződik. A közepe, mint a semmi.
1928
Üdébb, mint a hajnalba nyitó virág,
simogatóbb, mint a tavaszi szél, a völgyből áradó,
édesebb, mint a húsvéti jácint illata,
fűszeresebb, mint Magdolna olaja,
mellyel hódolt egykor az Úrnak.
Illatosabb a tegnap kaszált fűnél,
ízesebb a barack húsánál,
frissebb a csurgatott méznél,
finomabb a lepke szárnyánál,
puhább a galamb pelyhénél,
lágyabb a bárány gyapjánál,
melegebb, mint minden szeretet,
Isten remeke,
sziromcsoda:
kislányom arca.
1932
Tegnap egy rigó
fönn a fán,
füttyentett egyet,
s azután
tovaröppent
a szomszéd fára.
Ott várta
a párja.
És a párja is
füttyentett egyet.
És együtt a harmadik
fára röppentek.
Egy fa - egy fütty.
Így szálltak fáról fára -
s reggelre kizöldült
a környék minden fája.
Elmúltával lásd
tavaszodhat a tájon
fű – fa – virágzón
ragyoghat szülő –
és rom-haza ha lélek-
ben otthon vagy még…
Az erdőnek madara van,
És a kertnek virága van,
És az égnek csillaga van,
S a legénynek kedvese van.
Virítsz, virág, dalolsz, madár,
És te ragyogsz, csillagsugár,
S a lyány virít, dalol, ragyog...
Erdő, kert, ég, legény, boldog.
Hej elhervad a virágszál,
Csillag lehull, madár elszáll,
De a leány, az megmarad,
A legény a legboldogabb.
Pest, 1847. június 14 - 30.
A hangversenyhez ketten kellenek.
Ki mondaná meg zúgó rengetegben:
A szélvész zúg-e, vagy a rengeteg.
A teremtéshez ketten kellenek:
A lélek - és az, ami nagyobb nála.
Ezt érzem most, hogy arccal heverek
A fűben, s figyelek a szélzúgásra.
A vihar koncertterme a világ,
De orgonái néma lélek-erdők...
Nesztelenül, alig rezzentve szárnyát,
Egy nagy madár suhant az éjszakán át
Észak felől.
Drága madár, ritka madár:
Hogy bújtál el a vízözön elől?
Hitetlenül, fázva, borongva
Nézünk utánad szívszorongva
És hallgatag.
Édes madár, kétes madár,
Hallasd nekünk, ó hallasd hangodat.
Nem halnak meg vitéz hősök,
Fedi őket bár moha!
- Így tanítják dicső Ősök:
Ne feledjétek soha!
Igaz magyar szívben élnek,
Mint Kárpátunk bérc-sora,
Ezer éve ők regélnek:
Ne feledjétek soha!
Ha nem áll ki sok hős Vérünk;
Vad viharok zord kora...
Védni menj el engem és hazád!
Hősnek a hölgy mond és kardot ád;
Győzve térj meg,
Búcsút így sohajta,
S véle e kard,
S ellen vére rajta!
Hős elindul, lángban kebele,
S fölpirúl rá bús harc reggele,
Vág, de sebjén
Omlik drága vére,
Győz, de halva
Hull vert ellenére.
Ma zengjen a kürtök harsány dala
Dalnokok éneke hasson fel az égig
Költők lantja mint ősi tambura
Ma zengjen újból, újabb ezredévig.
A szívekből törjön elő a csodás lángerő
Ma nem lehet gyáva, nem lehet csüggedő
Tett kövesse a kimondott szót
Rázzátok álmából a szunnyadót!
Lelkek pásztorai mécsest gyújtsatok...
Egy sírban, az erdő-szélen,
Háromszáz hős alszik mélyen,
Mély sebekkel eltemetve,
Emlék nélkül, elfeledve.
De lehajlik a zöld erdő,
Rájok élő koszorút sző,
És mint álmaik haragja,
Harsog, zúg a bérc patakja,
Éjfél tájban, sírjok ormán,
Felgyúl néha egy-egy villám,
És felindul a természet,
A menny mintegy leborúl...
Nekem e hervadt rózsák
Nem gyászról, elmúlásról:
Az életről susognak;
Magányom éjjelébe
Egy-egy szerelmes óra
Emlékét illatozzák.
Ha szirmuk selyme érint:
Kikeleti verőfény
Csapkod felém belőlük,
És elborítja lelkem’
Álmokkal, sugarakkal,
És a virágtalan föld
Teli lesz körülöttem
Rózsákkal, ibolyákkal,
És teli lesz a lelkem...
Az égen egy-két felleg úszott,
Köztük sok csillag égett,
Alattuk darvak serge húzott,
Szelvén az enyhe léget.
Ilyen szép estét még nem értem,
És nem ért még tán ember…
Csöndesen lépve mendegéltem
Édes szép Ágnesemmel.
S a mint mentünk, kart-karba fűzve
Szemét felém emelte,
A rózsaszál, hajába tűzve,
Illatját rám lehelte.
Óh, hogy lehetne elfelednem
Üdvét e boldog estnek,
Melyen bevallottam szerelmem
Édes szép Ágnesemnek.
Sári rózsám, hová mégy?
Állj meg csak egy szóra!
De keservesen néztem
Szerdán az ajtóra,
Hogy gyanakodó anyád
Bezárta előttem,
Mikor alkonyodtakor
Előtted eljöttem.
Észre vette mindég is
Azt a lopott mézet...
Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami lassú, árnyhűs rejtelem...
Abban az ember-rengetegben
A tengeren túl odaát,
Hol a gyárkürtök árnyékától
Az ember virágot se lát,
Ott ismertem meg Jucikát.
«Magyarház» szólt a vezetőm és
Egy kis hajlékra mutatott;
Én szívdobogva zörgetem meg
A muskátlis kis ablakot
S az ajtó kinyílik legott.
