Ó igazad van, igazad van!
Lásd, magam is már elhiszem;
Hálátlan az én nyughatatlan
Örökké vágyódó szívem.
De olyan forró érzés jár át,
Megkap hatalmas bűvölet,
Ha látom így a fecskék szárnyát
Suhanni a fejem felett.
Napfény nevet bár fenn az égen,
S ragyog a táj, – én azalatt,
Kart tárva, sóvárogva nézem,
A tova szálló madarat!
Juszufot, a bölcset, minapában – kerti lakában – egy tanítványa felkereste.
A meleg este – már aludt régen – langy éj ölében, – s az éjjel szárnya – ámbrába mártva – lecsüggött a tájra. – A kertet járva – nyíló jázminok árnya alatt, – hol hűs patak – gyöngyvize fakadt, – s hová naponta – a szellő nyílt rózsák fűszerét hordta, – találta az ifjú Juszufot éppen – az éj hűsében – a balzsamos jázminág alatt ülve – álomba merülve.
Bár könnyű volt az ifjú lépte, – mégis neszére – gyors röptű szárnyon – eltűnt az álom. – Juszuf felébredt s köszönték egymást: – „Oh lásd, – szólt a tanítvány, – nem is gyanítám, – hogy szunnyadva lellek – mélyén a kertnek
– Sully-Prudhomme –
Szeretem örök mosolygásodat,
A tenger fodra ilyen ép;
Szeretem felcikázó haragod,
Miként a tengerét!
Szeretem tiszta, kéklő, nagy szemed,
Miként a tenger végtelen,
Csodás fényével benn az ég színe
Úgy mint a tengeren!
Szeretem büszke bátorságodat
Olyan üdítőn hat reám,
Miként ha zúgó habbal rám lehel
A büszke óceán!
»Még nyílnak bágyatag virágok«
– »Ó sorsukat már ismerem!
Én olyan virágot kívánok,
Mit hervadástól nem kell féltenem.«
»A kerten őszi napsugár van,
Nézd, milyen nyájas és szelíd.«
– »Mit ér? Hisz jól tudom, nyomában
Az éj sietve, gyorsan közelít.«
»Mért nem köszöntöd melegebben,
E nyájas tündér az Öröm.«
– »Mit ér?! Tudom, hogy tova lebben,
S a Bú már ottkünn áll a küszöbön!«
Dutka Ákosnak nem szabad lakolnia azért, mert Ady Endrének nevezett csekélységemnek kortársa. S ha a magam nyomorúságain kívül mostanában még tudott fájni nekem valami távoli is, a Dutka esete fájt. Erre a szép, komoly, daloló emberre ráfogták, hogy semmi más, mint lelketlen Ady-utánzó. Így lakol mindig a kendőzetlenség, a szívbéli bátorság s a ravasz fogások ignoranciája. Van egy sereg Ady-öcs, aki vígan operálhat s egy megviselő érzéssel se fizet azért, hogy kifordított bundájú Ady-verseket ír. Dutka Ákos, aki át- és megélte a maga verseit, de nem titkolja, hogy Adyt olvassa, íme lakol.
Gyötrelmes, lázas éjszakákon
Vágyban vergődve ágyamon,
Tűzvérű, szőke szép csodáról
Csak álmodom... Csak álmodom...
Szemét a büszke csillagokból,
Ringó kalászból dús haját,
Úgy álmodám meg lázban égve
Virasztott éjszakákon át.
S mind, mit az izzó vágy teremthet,
Mind egy egésszé összeforr,
S itt leng, akár a gyertya lángja, -
Még sincs előttem... nincs sehol.
Messzi fákon halkan hárfázik a szél ma,
Eltemetett kínok lopva hazajárnak...
Ilyenkor érzem meg szomorú nagy titkát
Dalfakasztó bús harmóniáknak...
Idegen mezőknek friss illata csap meg
Szavam messze századokból hallom:
Valami fekete vén bizánci hárfán,
Rózsakoszorúzott bús római lanton.
Idegen mezőkről két nagy ismerős szem
Szomorún, merően néz a ködön által.
A szemem: e nedves két zöld krysolit gyöngy
Kék tüzü lobogó könnyes sugarával.
Hallgatsz, mivelhogy zajt vertek körötted
Öreg szívűek és idétlenek,
Kik nem látták az embert és a költőt
(És benned ember és költő oly egy)
A dalokat, amelyek finomak,
A sebeket, amelyek nem beszélnek.
Hallgatsz, mert a világ olyan zajos
S mert legszentebb melódiánk a Csend,
A szűzi Csend, amely mienk csupán,
Akiknek a szívében dalok élnek...
Be irigyellek, te nagy hallgató,
Be szép lehet a csended és magányod,
Melyet új világ álmát álmodó
Szép gyermeked boldog sírása ver föl
Teleszórják arcomat virággal, csupa szagos és színes, kék, fehér, fekete-piros rózsával, hogy szinte fulladozom alatta. Szemkápráztató színeket látok és hangokat hallok, dallamosan előrekígyózó verssorok hízelegnek fülemnek. Dutka Ákos kétségtelenül ügyes artista. Lantját, ha kell, ecsettel és zeneszerszámmal toldja meg. Színesen vibráló szavak önmagáért való zenéjétől, tökéletes szómuzsikától, verssorok zengő tűzjátékától ittasodik meg. Akarja a zenét. Benne van abban az új áramlatban, amely a zene és a poézis közeli atyafisága révén harcot üzen minden bárgyú és lapos prózaiságnak, és Verlaine-nel együtt hirdeti: „de le musique avant toute chose”, a zene, a beszéd titkos lüktetésű muzsikája mindenekelőtt való.
Sivárabb szívvel, mint a sivatag homokja állok.
Pedig megállásom nem kifejezője többé
a várakozásnak.
Oh! mit kellene tenni most,
mikor minden visszafordul?
Mikor a jajjaim is szembefordulnak velem
értetlen, kőmereven.
Nem akarnak a testemről leszakadni
és sikongva beszaladni
tért, szívet, levegőt
és a szenvedőt:
engem: megmutatni
mindenkinek.
1927
Egy vak galamb
Egy magos kőkémény kormos peremén -
Az sem lenne olyan szegény,
Mint amilyen én
Vagyok Nélküled.
Egy néma gyerek
Árvasága első hajnalán
Indulna így talán
A benne megszakadt szavak fonalán
Kutatni önmagán - Mint Utánad én.
Óh! Én kicsi útszéli szent,
Parasztbúcsún alkalmi bálvány,
Groteszkre rajzolt Madonna-arcom
Hozzád emelem
Úri mátkám:
Itt a tenyerem
Feléd nyújtott két szürke kelyhe
S kölyök csípőm és kamasz vállam
S ami szüntelen megaláz: a vágyam
Itt van, itt van, mert Érted van csupán.
1926
Mollináry Gizella negyedik verseskönyve nem hoz meglepetést annak, aki ismeri költészetét. Az alapvető magatartás nem változott az Asszonyi alázat óta, az egymást követő kötetek egyre világosabban mutatják költői világának és formájának határait, de ugyanekkor egyre tisztábban villantják fel annak finom szépségeit is.
Ritka és szerencsés ösztönösséggel találta meg hangját annakidején s azóta is óvakodott mindenfajta költői kalandtól.
nagy, boldog szeme előtt
már régen lehajtotta fejét
az én bátor életű, hű pórapám
és én mégis: most nézek csak vissza
földlepett szívére.
Pedig tudom,
hogy a fényes és villogó estékben ő is dalolt,
ha megállt néha az esti kútnál,
hol imás szájak itatóján
szelek harangoztak neki egyre így:
fütyüréssz csak és szomjuhozzál.
1936
Életem - a földem. Megkaptam.
És vele a búm is.
Ez az örömöm s ez a bánatom.
S leng vele sorsom erre-arra.
Nékem: szabad út. Másnak: tilalom.
Anyám szűkölte, apám megkereste,
drága, drága föld ez. Dúl érte annyi sarc.
Nemléte: halálom. A léte: vad viszály.
Termése: kenyér, élet és falomb.
Sarkaiból soha kivetni nem lehet:
egy a világgal. Megmarad.
Sarokkő lehettél volna,
nem tört lépcső, nem omladék,
s nem öntené csordáidba
esőjét most az őszi hét.
Tört lépcső vagy, elvetett kő,
rajtad vonulnak a holtak
át a rémület idején,
s te a holtat is raboltad.
Szétromlott kő, omladék vagy,
romot és penészt virágzol.
Aszott május a mestered,
feldíszít: pirosra mázol.
Magossak a béli hegyek,
s mindig nagy esőt kéklenek.
Sűrűsödik a menny alja.
Súlyos hang az eső hangja.
Istenem, hogy mennyit áztam!
Góg juhaira vigyáztam.
Csizmáim tóba merültek.
Kunnyómon fellegek ültek.
Messzi jelnek tüzet raktam,
kedvesemet hívogattam.
De az em jött, más útra lelt,
engem soha meg nem ölelt.
Vesszők sírtak öreg fűzön,
emlékek égtek a tűzön.
S nagy lepkék remegtek árván
szűröm fekete virágán.
1947
Mikor is volt? Hogy is hívták
Sziltarcsán a lányokat?
Berke Zsuzsi, Széll Eszti, és:
felejtsd el, hogyha tudod,
felejtsd a volt álmokat.
Úttalannak útja kerül?
Hontalannak lesz hona?
Mennyi erdő: mind, hogy hívott!
Mennyi út, és úttalanúl
vágtat a vágyak lova.
Szegény ország naplementjén
milyen vérpiros az ég.
Hogy is hívják a lányokat?
Most kérdezed, mikor a nap
nem, hanem az ország ég.
1951
A faluban hált a Szentlélek az éjjel. Hajnalban látták fényesen elmenni egy piros hintón. Utána illatos fény szállta meg a földet.
És most, a délutáni aranynapon, gyermekcsapat rajzott a pünkösd-hajnali örömhintónak nyomán. Zajgó, kedvben és örömben bugyborékoló kicsi tarka had volt. Időre tíz és tizenhárom körüliek valahányan, viseletre pedig három a szoknyás csupán.
Csokrokba verődve gurultak ki az utolsó házak közül az északi részen, s elevenen poroztak tova az országúton. Szinte föld fölé emelte őket a szapora mozgás.
Tanyai mozikép pünkösdre
Puliszkahámozó nénike mozgatja lefcses térgyit
Legénytriasztó szoknya-búbja alatt,
Mászik a falon rozsdalángszínű poloikaszuka,
Édeset nyáladzik torkában a finom vérfalat.
Istensajtár köpül lelkemből írósvajat,
Felhőcsimbókot ellet a bozontos, szőrös ég,
Nem bírom tovább, megöl ez az átkozott,
Cikornyátlan, paraszti, tőrölmetszett egyszerűség.
Színházi Élet, 1934. pünkösd
Most gyalogolt Csongrádból fel,
Talicskáját tolta,
Sorompónál pesti vámőr
Vackát megmotozta.
Nem hozott ő szerszámjain,
Izmán kívül semmit,
Lógó bajusz, csillogós szem
Mutatja keservit…
Bogrács van a talicskában,
Főzne néha este,
Rotyogna a krumplileves,
Ha munkája lenne.
Talicskáját az autók
Között félve tolja,
Lesz-e, aki munkás karját
Pénzért felkarolja?…
Jobb volna talán hazamenni,
Nem itt nagy Pesten keseregni.
Otthon élni a ritka csendben,
Ott található szerelemben.
Ugart feltörni, magot vetni,
Kaszával a termést leszedni.
Disznót hízlalni tűzzel, vassal,
Aki még malac volt tavasszal.
A templomba is be-benézni,
Istennel jobban összeférni.
Hordón trónolni a pincében,
Szalonnázni a gyertyafényben.
Sugaras szép lakodalomban
Mennydörgés lenne a dalomban.
Munkálkodnék és öregednék,
Minden más harcot eltemetnék.
Pázsitos sírban megpihenni,
Jobb volna talán hazamenni…
1938. december 25., Esett a hó, 1939. Három csillag, 1941
A klastromablakból kinéz az őszbe
Egy égőszemű kispap. A Naszály
Búsan pipál, az esti félhomály
Ölén levelek hullanak csörögve.
Az asztalon a Szentek Élete,
Fametszetekkel, mély csend a szobában,
A szél künn az elmúlást intonálja,
Az udvaron sétál egy remete.
Érik a fürt. Betelt a nyár. Szelíd,
szelíd színek lángolnak szerte. Tündöklő kék
ég sátra alatt csillognak a tőkék,
mint amikor szívünk emlékezik
a múltra, könnyesen nevet a nap.
Olyan a táj, mint egy terülj asztalkám,
a lomb közt körték duzzadnak lanyhán,
arany teher húzza az ágakat.
Most minden oly megfoghatatlan, fekszem
időtlenül az áradó melegben.
Levél szitál. Sóhaj és illat leng szét.
Szép voltál kinn a kertben
sokszirmú őszirózsa,
földedben megfogózva,
kényesen ringatózva,
büszkén és letöretlen.
Fejed borzongva, fázva
s illattalan lebeg, de
színed a szem szerette,
s elmélázott felette,
hogy már az ősz csatáz a
lombszaggató szelekkel,
de te, mint hősi nyáron
Várj még, ne siess, szeptemberi lomb,
A hegyeken még szól a kolomp,
Még messze a tél.
A te helyed még fenn van a fán:
Hova lesz, ha te nem szólsz, az őszi magány?
Várj, hársfalevél,
Várj, bükkfalevél!
Várj még, ne siess, szeptemberi szív,
Hiszen érted már, hogy a szél hova hív:
Nincs messze a tél.
Kell még holnap is, aki énekel:
Az énekléshez élni kell.
Várj, hársfalevél,
Várj, bükkfalevél!
Szúró zaj sír a légben, az utakon, a szél
Arcomba mintha fájó cserepeket söpörne,
Az ég kék fedelét egy zord ütés betörte,
Oly vak fényű az utca, oly baljóslatú mély.
És kinn a fák alatt, ott is valami titkos
Bűn sejlik, szőke lombon rőt foltok éktelenje,
Ó, jaj, véres kezét a síró lombba kente
Valami óriás, valami szörnyű Gyilkos...
Ne menjetek tovább, egy sárga hulla vár fönn,
A tisztáson a Nyár fekszik holtan, hanyatt,
Fejéről elgurult a víg szalmakalap,
S ruhájából komor szagokkal száll a párfőm.
Az ez már: vénasszonyok nyara…
Bár a felnőtteknek nem szokás mesélni, ezek a fényes, de hideg sugarak eszembe hoztak egy mesét…
…Élt egyszer egy asszony, aki mielőtt asszonnyá lett volna, sokáig volt magát megtartóztató leány.
Mondják, hogy harmincéves is volt már, amikor eljött érte, ki neki rendeltetett. Magas, sárga arcú, kopaszodó férfiú volt ő és igen tudományos.
Az új asszony szép volt, nagy, erős, és harmincéves koráig sokat gondolt a szerelemre. A férfiú pedig arra gondolt, hogy ő már éjjelenként köhögcsél, s a cselédek nem tudják jól készíteni a teát.
Hogy’ mondod el az üldözött nyár
fájdalmát itt, a fák alatt?
Mikor a szálló drótokon már
tollászkodnak a madarak,
a bokrok hozzád menekülnek,
füvek sírását hallani,
s a domb alatt sárgán elülnek
szétszórt világod roncsai.
Hogy’ rejted el gyógyíthatatlan
hiányodat, hogy nem vagy itt?
Tollászkodó árnyad a Napban,
póznák búcsúzó drótjait?
Mikor a ködben már fehéren
Az ég törékeny, lágy üveg most.
A napra tartjuk sárga arcunk.
És félrebillent lógó fejjel
álmodunk, vagy csak alszunk, alszunk?
Ma semmi sincs. Ma minden emlék.
Mi földre sújtott, lengve fölszáll.
Sovány kóró zörög a szélben
és int a búcsúzó ökörnyál.
Vörös gyepen ülünk setéten,
megannyi nappali kísértet,
húsz éves kávénénikék és
huszonkét éves agglegények.
Szeptember szőkesége száll
a kaszált, sima réten;
a szőkeség, a szőkeség
lett sorsom, jaj, be régen...
A szőke kazlak illata
s a hajadé, te áldott!...
A szőke haj, a szőke vont
szívemre szőke pántot...
Így, őszi dalba, szőkeszín
szavakkal szövi szívem
a szőkeségnek mámorát,
mely átrobog a szíven...
Talán egy kicsit magamról beszélek,
mikor szívem e fényért lelkesül,
végső sugára ez a nyár hevének,
mielőtt még az alkony rám terül.
Ez őszi nap a szőlő érlelője,
s piruló alma issza melegét,
e fénytől várok én is új erőre,
magamba szívom forró delejét.
Fáradt szívem csókjától újra éled,
csontomig ér a gyógyító sugár,
talán bölcsebb ez őszbe nyúló élet,
s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.
Az ősz tündére halkan
Végiglebeg a dombon,
S a borág levéldísze
Sárgás-pirosra bágyad.
Nincs már gerezd a tőkén,
Csak itt-ott kandikál le
Az őszi venyigéről
Egy-egy fonnyadt biling, mit
A szedők rajt' feledtek.
Bolyongok az elárvult
Hegyek közt egymagamban,
Mint hogyha életemnek
Kedves a tavasz, jó a nyár
Ki tárt kehellyel magra vár
S a szél, a szelídült betyár
Selyem topánban súgva jár.
De édesebb az őszi est:
Mint ért gerezd, úgy zsong a test.
Szüreti vért szűr a határ:
Legérdesebb az esti pár.
Ó esti illat, őszi kéj!
Szívem, zengő serleg, remélj.
Búcsús örömmel szerte szét
Ontsad dalos nyarad delét.
Esőcsepp nehezül
venyigék szárán,
legyezővé csukódik
a szivárvány,
s színei közül
kibukik végre, - -
fürtökké szépül
az évszakok éke,
sok féldrágakő
vagy igazi gyémánt?
Kosaram elejtem,
becsukom késem
Bodó Maris patyolatja,
Hábor Miska lobogtatja,
De mind addig lobogtatja,
A farsangon haza kapja,
A farsangon haza kapja.
Harangoznak, harangoznak,
De nem délre harangoznak,
Szőke piros leányt hoznak,
Az elébe harangoznak,
Az elébe harangoznak.
Magyarországon, a vadregényes Vág völgyében volt a legtöbb vár. Az égnek meredő sziklák, hegyescsúcsok nagyon alkalmasak voltak várépítésre. De néha még a völgyek közepére is jutott egy erősség. Ilyen volt Kosztolán.
Svehla vezér cseh volt és Mátyás fekete seregében szolgált jó pénzért cseh csapatával együtt. De mikor a király a horvátok ellen indult, így szólt a királyhoz:
- Eressz engem haza felséges királyom, én a horvátok ellen nem harcolhatok.
A király a fejét csóválta. Ritkaság csehben az ilyen becsületes ember, majd azt mondá:
- Hát eredj, nem bánom. A kedvetlenül kihúzott kardnak úgyis tompa az éle.
Ellátta költséggel Svehlát és csapatát, akik haza indultak. Amint mentek felfelé a Vág völgyében, szemükbe tűnt Kosztolán.
Az iskolába gazdag és szegény kisleányok jártak, de a legszegényebb mégis Annuka volt. Tízórai kiflire ő nem kapott pénzt, csak fekete kenyeret hozott magával. A könyveit ócskán vette, a hajába szalag helyett pertli volt befonva, és míg a többi kisleányoknak pillangós fehér köténykéi voltak, az övéit kékkockás segesvári szőttesből varrta az édesanyja.
Aztán valami nagyon szép se volt Annuka. Tudta ő azt, hogy szemre a legutolsó az osztályban, hát nagyon meghúzódott a padban és az ujját is alig merte nyújtani. A szépruhás, széparcú, vidám kisleányok bezzeg másképp tettek! Kiabáltak, csiricsáréztak csengetés után is, bizony, fel is bosszantották sokszor a tanító nénit, és hogy aztán kiengeszteljék, egyre-másra hozták neki a szebbnél szebb virágokat.
I.
Koraesti, idétlen holdvilág volt. A lét és nemlét küszöbén derengtek a park hatalmas, megvedlett fái. Néha egy-egy kiáltás vagy énekrikoltás úszott át a kastély felé a faluból.
Egyébként teljes, mogorva, téli csend volt.
Csak nyolc óra felé vert némi zajt az ággal telihullt parki úton egy alak. Az enyhe sötétben csak annyit lehetett kivenni, hogy férfi. Egyenesen a kastély nyugoti szárnyának tartott. Ott megállt egy gyérvilágú ablak alatt és kopogtatott halkan:
- Domnule Radu!
Egy magos, erős, fekete férfi nyitotta ki az ablak jobbik szárnyát.
- Mi van? – kérdezte románul.
- Jó hír, uram. A román hadsereg bevonult tegnap Kolozsvárra.
Az erdők mélyek és nagyok a fák.
Majdnem égig érnek a hegyeken.
S az emberek völgyben fűrészelik az életük,
mert nagyon ólom a kenyérkereset
a hegyek alján
Csönd. Hideg hajnal. Fejem lehajtom
hűs rácsára bús cellám falának.
A szél kocog be rám az ajtón,
Dúdol dalt álomhajtón..
Sóhajaim de messze járnak:
Május 1. És künn fehér világ. A hó esik…
Holnap bitó. És vége. Élni úgysem édes itt…
Arasznyi, mit látok, előttem a tér.
És minden, minden dermedt, hófehér…
A friss, piros szájak már kékre váltak tán…
Almavirág nem rózsállik a fán…
És holt ököl szorít tört zászlónyelet…
És elveszett a Május… Elveszett…
Ők küldtek téged: a barázda-nyíltak,
A föld-igazak, tarló-edzettek.
Kiknek arcán ráncok rózsái nyíltak,
Kik ebédet a térdükről ettek.
Ők küldtek téged: kik izzadság-cseppel
Edzették üllőn vert penge élét.
Kik rigófüttyre indultak reggel,
S lányként ölelték a búzakévét.
Ők küldtek téged: a kaszás csapatok,
Kik este, a rend végére érve,
Szénaboglyák alá dugták a napot,
S kiszegezték a holdat az égre.
Szerelmes vagyok a Tavaszba,
a kacagó-piros Májusba.
Orgonák bujafürtű, fehér s lila ágaiba.
A kékselyem, fehérfátylas végtelen égbe,
a hegyek üde új zöldjébe,
mezők hamvas, friss színébe.
Szerelmes vagyok a Tavaszba,
a kacagó-piros Májusba,
tulipiros tulipános szirmaiba.
A föld felcsapó, párás leheletébe,
az Életbe, e hatalmas felzengő hangszerbe.
Ott élek én, ahol hegyet-völgyet
Beborít a nyomor gyászos árnya
S a gyűlölet vitustáncát járja.
Ott élek én Kárpátok tövében,
Nyolcféle nép vergődése között –
Csoda-e, ha bánatom mély, örök!
Csoda-e, ha Istent folyton kérdem:
Jöhet ide embersors, megváltás?
És a harcban lesz-e még megállás?
Jöjjön a barbár gót, Alarik,
dőljenek össze a Csodák
a Fórumon, minden rom legyen,
a templomok, s a paloták!
Elárultak az istenek,
hiába áldoztuk fényeink,
csak a kereszt izzik odalent
a katakombák mélyein…
Ezt álmodtam egy éjszaka,
Frankfurt utcái felett,
hol templomaira, – mint Isten maga –
nézett a 42. emelet.
Ki vagyok én?
Néha már én sem tudom.
Számon kérhetném
megfeslett öntudatom.
Választ kapnék?
Aligha.
Bármilyen válasz
a másik Ént hazudja.
Ki vagyok én?
Talán Te jobban tudod.
Egy szerető lény,
talán gyűlölet-pofon.
A kurta szóból én sajnos nem értek,
annak adok, ki tiszta kézzel kért.
A parancs arcul csap nyitott tenyérrel,
s én törölgetem arcomról a vért.
A zsarnok ujj, ha ajtómon kopogtat,
és csizma döng az ázott küszöbön,
itt be ne lépj, és rohanj utca hosszat ‒
zuhanó árny az omló rögökön.
A kurta szavak mindig utolérnek ‒
a mozdulat is félreérhető.
A kiáltástól meghőköl a lélek,
és menekül a múlttól a jövő.
vannak vidékek ahol a
szerencsésebbek állítólag
névházasság útján a
még szerencsésebbek viszont
konvertibilis valutával
válthatók meg az emberi
jogok kiáltványában szavatolt
ama cikkely gyakorlására miszerint
bárki bármikor szabadon
elhagyhatja hazáját és oda
bármikor sértetlenül vissza-
térhet
ezek persze csak amolyan
rosszhiszemű sőt rosszindulatú
Egyszer Mátyás király tréfás jó kedvében
kedves bolondjához szólott ilyenképpen:
– No Mujkó, ha eszed eléggé csavaros,
kérdésemre lesz a válaszod hamaros.
– Felséges Matyikám, kérdezz csak szaporán! –
csipogott a bolond a trónus zsámolyán.
Minden egyes szónál a kobakját rázta.
Csak úgy csengett-pengett a csörgősipkája.
– Halljad hát a kérdést! – szól a király újra,
s a magasba lendül aranygyűrűs ujja.
Mely foglalkozás a legnépesebb, kópé?
Felelj, jutalmat kapsz! Hadd lássuk, tudod-é!?
Már pipaszó mellett tüzelget éjjel
az almáskertek őre,
titkon hinti, hinti
a lomb-erdőre aranyát az ősz,
hajnalra a Nagy-Kevély is
pipára gyújtott,
s én attól félek,
többé felém se jössz.
Pedig emlékezned kell reám,
tudom,
ahogy emlékszik az anyaföld
a beléhasító, fényes ekére,
ahogy a szántó-vető meleg kezére
Asszonyt, álmot, szerelmet
az éjnek odahagyva
tántorgunk minden hajnalon
vissza a gép-vadonba
hol e percenként szebbé
szédülő hazába végül
két kezünk könyékig vállig
örökre beleépül
Életünk odaszokott már
a vétlen anyaghoz végképp
így válunk vassá, földdé
kenyérré, szeghetővé
