A »Csók« című darab egyik példányára
Jön a tavasz. Hej a tavasz!
Ez aztán a szerető,
Olyan ifjú s már oly ravasz,
Óvatos, de vakmerő;
Nesztelen jő, loppal halad,
Mint tolvaj néz szerteszét,
Úgy tekinti leple alatt
Szunnyadozó kedvesét.
Hó a leple, félig fedve
Fekszik a föld s álma jó;
De ráfúj a tavasz kedve
S foszladoz a takaró.
A hervadással, kedvesem, ne gondolj,
Óh mert, hidd el, minket nem bánthat az.
Mi nem várunk az ősz nehéz ködére,
Csak addig élünk, míg éltünk tavasz.
Redők nem jutnak sima homlokodra,
A fény lankadni nem fog szép szemedben,
Nem fonnyad arcod és nem hűl ki lángod…
– Ifjan halunk meg, édes szép szerelmem!
Nem nézve jövőt, múltat, a világot,
Szeressünk úgy, ahogy most szeretünk
S nem érezhetjük a múlásnak átkát,
Csak azt, hogy milyen áldás életünk.
Ismerjük a szerelem nagy hatalmát,
Reábízzuk magunkat önfeledten,
Megédesíti életünk, halálunk!
Kit sorsa össze nem hozott
Soha egy édes tiszta nővel,
Olyan mint a megátkozott
Fa, mely síró homokba’ nő fel.
Áldatlanul, kínlódva teng
S hajt mindig újra aszu lombot,
Min mézszedő bogár se zsongott,
Megenyhítő harmat se reng.
…Még raj’ ragyog az ifjúkor
Hamvas, üde zománca épen.
A szűz, nemes vér tüze forr
Sóvárogva, dús, pompás keblében
Tudod-e még: mikor legelőször
Átölelvén forró kebelem –
Elsusogtad lángoló szerelmed,
Holdragyogta csöndes éjjelen?!
A csillagok – szerelmünk tanúi –
Úgy fénylettek fönn a kék egen,
S a szellő oly édesen sóhajtott,
Holdragyogta csöndes éjjelen…
– Nem sokára, hol szerelmet vallál,
Tévelyegtem a kies helyen:
S láttalak a más keblén pihenni,
Holdragyogta őszi éjjelen…
Lombos ág ne hajlongj, hagyj fel a bókkal,
Kedvesem homlokát ne illesd csókkal!
Akármint hízeleg susogó ajkad,
Hasztalan keresed leánykám szerelmét:
Csak engem szert ő, reám hallgat!
Epedő fuvalom hagyd el bús nótád’
Ne hidd, hogy érte csak egy nyájas szót ád!
Kedvesem megveti, ki mindig jajgat,
Csak engem szeret ő, csak az én dalomra,
Csak az én ujjongó dalomra hallgat!
Sugárid, – királya a magas égnek,
Kedvesem arcain hiába égnek!
Nem neked virul ott a piros rózsa,
«Csak engem szert ő, egyedül enyém,
Ölelő karjai, mennyei csókja!»
Ha meghalok, visszajárok
Még erre a földre,
Nem mint rémkép haloványan,
Hófehérbe födve, –
Arany hajnal hasadtával
Csalogánnyá válok,
Szerelemről énekelve
Fejed fölé szállok.
Esti szellő lesz belőlem,
Repülök utánad,
Csókjaimmal behálózom,
Hajad, arcod, szádat.
Akácvirág lesz belőlem,
S holdvilágos este,
Illatozva elhervadok
Hó öledbe esve!
Legújabb sorozatunk szervesen csatlakozik nép és műzenei kincseink és zenei magyarázatink eddig közölt bemutatásához. Ismét felhívnám a figyelmet
http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/7674-miert-magyar-a-ciganyzene
http://www.szozat.org/index.php/eszmek-es-tenyek/24567-torocsik-attila-a-zene-pszichologia-aspektusai
http://www.szozat.org/index.php/eszmek-es-tenyek/tartalommutato/5207-torocsik-attila-gondolatkiserletek-a-szakralis-zene-pragmatikai-dimenzioirol
A Nagyhajdúváros.
Házsora sárga.
Sepert udvarok, otthonos fák
kandikálnak a kinti világra;
egy asszony répát
vet keskeny földbe
az úttest szélén, a járda szegélyén.
Bizonyára jó az álma,
nem álmodik lehetetlenről,
a haszontalan nem kísérti;
egy asszony a kapáját nézi,
másik a söprűt, a szatyrot.
Öreghonvéd, fakó panyókás sipkában
ballagdál az utcán csöndes egymagában.
A szakála fehér; a keze remegő.
Meg-megáll s kitér, hol sok a járókelő;
botra támaszkodik, és néz szomorúan.
Oly idegen köztünk, oly fáradt, bágyadott!
...Ha öreghonvéddel találkozol fiam,
térj ki, és emeld meg szépen a kalapod!
Lásd ez az öreg is gyermek volt hajdanán,
eleven, mint te vagy, s tekintete vidám;
orcáin a tavasz rózsái virúltak;
szólíták öcsémnek, fiamnak, ifjúnak.
Haj, de zivatar jött az ő tavaszára:
megrendült az ország s ő kardot ragadott...
...Ha öreghonvédnek pillantasz arcára
Futott a csatából Mátyás király fia:
Kinizsivel nem is lehetett vívnia.
Fejét csak éjfélkor mosta ki a vértől.
S akkor keserű könny csordult a szeméből:
Óh elvakult nemzet! Kígyószivű papok!
Apám emlékére de rátapodtatok!
Legyen hát az áldás, amint imádkoztok:
idegen a király, ha idegent hoztok!
idegen! idegen! ki magának kapar!
aki sohse mondja: Nemzetem a magyar!
Panaszodra siket, vigaszodra néma,
lelkében is balog, nagy lépésre béna!
Ha édesnek mondod, érezd keserűnek,
ha apádnak mondod, mostoha-kezűnek,
s ha mondod: a király a leghívebb barát,
ellenséges fogát vicsorítsa reád!
Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
Itt a szőlő, kóstold meg, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "No megöregedtem,
de ilyen jó bogyót még nem ettem".
Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
A csípős must, hadd lássuk, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "Ihaj, csuhaj! Sári!
Három Istent kezdek immár látni!"
Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
Hát az ó-bor, hadd lássuk, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "Iszom reggel óta:
Gyere pajtás, van még a hordóba!"
1890
Azt gondoltam, virág van,
Virág van az ablakban,
Pedig hát egy leány ül,
Leány ül az ablakban.
Virág volna, kalapomhoz szeretném,
De ha leány, a szívemre ölelném.
Szőke kis lány mit forgat,
Mit forgat az eszébe?
Fehérvári tükröt tart,
Tükröt tart a kezébe.
Szőke kis lány, sose nézz a tükörbe,
Inkább nézzél szerelmes két szemembe!
Haragszik a feleségöm,
Azért támadt kedvem néköm,
Ha haragszik, majd megbékül,
Ha nem békül, majd megkékül,
Ihajla! itt a régi kedvem,
Csuhajla! újra legény lettem.
Félre vágom a kalapom,
Magamat ma kimulatom,
Ihaj, haj, de csuhajla!
Meg kell válni a falutól,
Faluban egy kis kaputól,
Kis kapuban rózsafától,
Falu legszebb leányától.
Felhős az ég, csillag sincsen,
Isten veled, édes kincsem!
Egyet lépek, kettőt állok,
Jaj, de nehéz szívvel válok!
Azt mondod-e, hogy versnél szebb a próza?
A próza fű. A vers közötte rózsa.
A próza billegdélő házi kácsa:
csak úszni tud, bár oldalán a szárnya.
A vers csapongó énekes-madár:
a földről mindig a magasba száll.
A próza csupa bővizű patak,
rajt hánykolódva megy a gondolat.
A vers aranyló tiszta napsugár.
A gondolat benn ölelkezve száll.
A próza morgó malom kelepe.
A vers a szívnek hárfa-éneke.
A próza mállik, szertehull ha régi.
A vers örök, mint minden ami égi!
Heltai Jenő prózája tökéletes. Ha olvasom könnyű, gördülékeny mondatait, ara kell gondolnom, hogy az írója kitűnő poéta és boszorkányos verselő. A versíró másképpen ír prózát, mint az, aki rendesen gyalogosan jár. Nemcsak illúzió ez. Kihúzok a könyvpolcomból néhány magyar prózakötetet, s pár mondatot olvasok egy írótól, aki csak prózát írt, aztán tőle olvasok, aki nálunk a könnyű vers ezermestere. Egy kis idő múltán nemcsak érzem, mi a különbség a kétfajta próza között, de bő példákkal igazolni is tudom. A született prózaíró tollából folyik a tinta. Az azonban, aki verseket írt, és ismeri az ütemek katonai szigorát, a rímek és a
I.
Könyvek rohannak rám és kiabálnak:
Lapozz, lapozz,
Ezeroldalakat,
Rohanjon szemed, mint a gyorsvonat,
Pótold, pótold,
Napok alatt
Az éveket, az évtizedeket,
Az ó s az új világot;
A mulasztottakat.
Látások jönnek, édesen gyötörnek,
Szüntelen kavarognak,
És könyörögnek,
És parancsolnak:
Véss a kőben minket,
Minket, minket,
Hamar, hamar,
Megoldatlanul ne hagyd titkainkat,
Elillanni ne hagyd a ritka kincset.
(Meghasonlott szívvel 5.)
I
Az egyik feltépi a síneket
És jönnek mások, s visszafektetik.
Úristen, melyiknek van igaza?
Melyik szereti hazáját, melyik?
Mert más a cél, de egy tán a haza.
Úristen, kinek van hát igaza?!
II
Jön, közeledik. Egyszer csak megáll,
Megáll a gondolat.
A megértéstől nem is messze már,
Megáll és nem halad,
Valahol feltépték a síneket.
Így nézem én most már a dolgokat,
Csak alig érintik a lelkemet
És a központig nem jut egy sem el.
Lelkem síneit ki szaggatta fel?!
1921. október 27.
Én Úr vagyok és erős Isten
S megbüntetem az atyák vétkeit
Hetedíziglen fiaikban.
Lehetsz Úr s lehetsz erős Isten
És büntethetsz, ahogy akarsz,
De én vétkemért csupán engemet.
Egyedül állok szemközt Véled
Vétkeimmel Te bosszúálló –
Megszenvedek, és vége aztán.
Körül feketecsipkés rom-falak…
Sziklába markol még a gyökerük.
A Duna ballag a várhegy alatt
S a nap a málló kövek közé süt.
Nem ostromol, – csak besétál a szél, –
Itt-ott tátong egy kapuboltozat –
Messziről ide kékell a Pilis –
A régi méltóságból ez maradt.
Nap, szél, Duna, és messze kitekintés:
Nagy Lajos udvarából ennyi csak.
Szántó Györgynek
Vétkeztem a szememmel,
Vétkeztem én bizonnyal,
Hogy vele ver a végzet,
Vaksággal nem –
De örök izgalommal.
Hogy ami természetes,
Áldottan könnyű másnak:
Számomra gyötrelme van
Majd minden pillantásnak.
Hogy a színek s a formák
Élőn rám nem tapadnak,
S maradok imádója
Ködös körvonalaknak.
Hogy könyv-toronyban élek,
S az még mind tornyosul –
Napsütött test arcra borulva
a part puha fövenyén fekszik.
Talán leány.
Sötét ruhája visszacsúszva.
Forrón ragyog a finomrajzú hát
és a lábak karcsú butéliáját
homokhullámok temetik.
Közelben senki.
Ő és a Nap égő kettesben
a néma suhanó víz
elhagyott ölén
és zuhog a nap,
lángbokrai térdre rogynak,
keresztül-kasul ölelik.
Fekete haja kék fényben izzik,
sugár sercen ujja szirmán
és ereibe szétgyújtogatva ömlik
a napisten győztes ereje
Maholnap már semmit sem mondok.
A barlang homálya egyre mélyebb.
Reákönyöklök kőpadomra,
nem lázadok és nem remélek.
Jaj, amikor még tavaszi álom
kicsalt a völgybe és egyre űzött,
milyen gyönyörű furcsa hajsza volt:
a szívembe vérvörös virágot tűzött.
Barlangomba, akkor, ha megtértem,
parazsat szítottam karcsú lángra,
és vidáman ámultam, trachit-szobámat
virágokkal hogy bedobálta.
Éjszaka a szájához ültem:
besziporkázott minden csillag,
a réteken nyújtózott a május
és nem hagyott aludni a tavaszillat.
Most már sötétkék itt benn a mennyezet
és lassankint a falak egész feketék,
és hasztalan vonszolnám magam a szabadba,
mert benn a szívemben fekete az ég.
Saját sorsom bogait kötözve
vissza-visszatérek egy-egy őshöz.
A ma és holnap komor titkai
a múltak mikéntjét kérdezik.
Megidéztem két kékszemű nagyapámat:
a házsongárdi és az ágyai temető üzen.
Két föld alá tűnt medrű folyó kék vize
a szakadékon át egy percre visszaint.
A jurátus már nem volt forróvérű,
támadó szívét zsoltárok hűtötték
és közbajokból, ha kivette a részét,
menekült a havasra vadat űzni,
s mikor meghalt kedvenc gyermeke,
egyedül temette kertjébe egy diófa alá.
Sokat merengett, hallgatag volt, bezárt,
mélyrenéző és rövidéletű,
s meg nem fejtett bút már magával hozta
és átadta nekünk, mint sötét családi címert.
Mikor a vállunk törten lehanyatlik
és a lelkünk, mint morfiumot,
áhítja a halált,
és új rohamra menni már nem tudunk,
esedezünk akkor egy friss új ideált.
Új istenek ma már nem születnek,
az idők méhe meddő és sötét,
elvesztett eszmények anyjaként
szaggassuk meg fájdalmunk köntösét.
Mint a hadból megtért halvány sebesült
enyhe napon szárítja fejsebét,
és kábasága nehéz fátylait
az idő halkan és gyöngéden hajtja szét,
úgy heverek a diófa alatt.
A tavasznak annyi pompás színe van.
Egy arany hímrigó nagyokat kiált,
és e harsanó öröm idegeimnek mégis zajtalan.
Nincs programom. Lehet, hogy holnap
a Világ, mint sebzett mamut, holtan elterül…
Addig a lényem kioltott öntudattal
az élet örök ütemével egyesül.
Nagy-nagy vágyam,
életkoporsóm, tüzes ágyam,
bocsáss meg nekem,
hogy egészen sohasem akartalak.
A földből csapott ki érted
ezernyi lobogó láng,
mindig parancsoltál velem,
mégsem fogadtam meg
soha a szavadat.
Éreztem titkod,
gyönyörödet és tüzedet,
végigkísértél életem ciprusos útján,
megcsaltalak mégis mindenekkel,
elhagytalak, mint egy együgyű
balga leányt.
A cipruság már vállamra hajlik:
most fogsz elhagyni Te is engem.
Adj még nekem egy utolsó tavaszestét,
hadd öntsem ámított szívedbe
a legigazabb, esztelen
és elkésett szerelmet.
Cs. Szabó László a mai negyvenéves nemzedék lovagja. Ez a megállapítás nemcsak magatartásának és írói erkölcsének nemességére vonatkozik, hanem szerepére is: bizonyos mértékben Don Quijote-szerű jelenség, egy tűnő világ félig-meddig már rozsdaette páncélját öltötte magára, írásai néha szinte múzeumi jellegűvé válnak, küzdelmei pedig fantomokkal s fantomokért folynak. Mindez nem csökkenti jelentőségét: Cs. Szabó László mai irodalmi életünknek lényeges alkati eleme, göcsösen őriz s megtart valamit és ennek a mozdulatának erkölcse s ereje minden bizonnyal beleolvad a készülő új „vallásba”: szintézisbe.
Nyár délutánja… „Sarlós szűz hava”:
Mosolygó tarlók… fáradt lepke-tánc.
Emitt gyűrődés… ott egy röpke ránc
Nyár viganóján… Árnyak távlata…
A fák hajából egy levált levél
Már elsodortan vándorútra kél…
Az ég arcán új, furcsa fellegek
Jönnek lebegve… búcsút játszanak
Megannyi sárkány: fénylő, álmatag,
Melyért alant bús gyermek-kéz remeg…
S arany-özönben kék vizek fölött:
Vitorlát bont fehéren már a köd.
Mezítláb jár nagy rétjein az Isten.
Nap-szítta lába térdig harmatos;
és ránk gondol, kik tűzben élünk itt lenn,
s a lábunk élő álmokat tapos.
Eldőlt a ház. S mint szél-vert lompos árnyak
húzzák a fák a porban karjukat.
Szűköl a csend s csont-kemény halálnak
szikrázó bokrok alján ás lyukat.
Lobban a szél. És zúgó, sárga hullám
izzó taréján szállnak a füvek.
Réz-láng lobog egy templom ferde tornyán…
s rózsáim száján tikkadt rémület.
Fekszem: körülfog a föld
És csobognak az ő emlői, amikkel fölnevelt!
Fekszem: körülfog a föld
És hangzanak az ő dalai, amikkel fölnevelt!
Fekszem és a nap nyári kertjében tart a föld,
Az ő illatos teste, az ő lángoló teste, aki fölnevelt!
Holdvette nyári éjszakán:
gondol-e még egy lányka rám,
a mályvaszegte utakon,
egy árva kertben valahol!
Beszél-e néki is a Hold,
a csillagszavú égi bolt,
a tücskök esteli dala,
platánfák búsult sóhaja?…
Kezet fogunk most. Kérlek én,
holdsugár, óh, fényköltemény,
dalold szívébe kedvesen
a vallomásom: Szeretem.
Égi csikón léptet a nyár,
tarka idő ünnepe jár,
táncra való, fürdeni jó,
nagy hegy alatt hűsöl a tó.
Hogyha kijössz, messzire mégy,
hogyha maradsz, csípdes a légy.
Habzik az ég, mint tele-tál,
tarka idő szőttese száll.
Szultánnak becéznek a füredi
gyerekek, holott nem vagy török te sem.
Én magyaribb rangra emellek:
Balatonfüred polgármestere leszel ezentúl,
bár ez a titulus kissé avúlt már. -
Mindenkihez odasompolyogsz, minden
emberhez nyájas, barátságos vagy,
te emberfeletti, négylábú,
csodálatos színész!
Szívkórház, 1962.
Hazudik a hitrege: Aeneas a szemközti hegyek közt ereszkedett az alvilágba. Badacsonytól az Örshegyig minden latin ősi hazájára ismerne ebben a sorhegyben. Kár, hogy Vergilius sose látta. Egy festőállvány mellett beszélgetünk, a pallón.
Munkácsy a luxembourgi Colpachban s Paál a barbizoni erdőmélyén magyarabb képet festett, mintha teletűzdelte volna kelevézzel és nyereggel.
Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,
égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
Arcát a hold benned elmélázva nézi,
s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.
Leülök egy kőre s elmerengek hosszan
az éjjeli csendben az alvó fa alatt.
Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:
Balatont álmodom s melléje magamat.
1894
Sarkantyúba kapom a képzeletemet:
hol vagy ez órán, hol keresselek?
Hol vagy, sok-sok tökéletes vonal
szövedéke, állandó diadal
múlandóságon s mindenen, mi rút!
Kiapadhatatlan mennybéli kút,
hol a vándor nem földi szomjat olt
s a mennyet látja, ha fölé hajolt.
Balatonba hálót vetek,
De halat nem keríthetek.
Hej! ha Bandim velem volna,
Tudom, hálóm többet fogna.
Sokszor mondá a mesterünk,
Hogy itt nekünk nincs tengerünk,
Hogy tengerben nagyobb a hal,
Mint udvarunkban a kazal.
Lehet, hogy szebbek a halak
Másutt, s nagyobbak a tavak,
De nem fogja tenger vizén
A szép halat oly szép legény.
Magyar népköltés
„Istenem, istenem!
Hogyan mi lelet engem?
Három rőf pántlika
Körül nem ér engem;
Eddig egyet vettem,
Bokorra kötöttem,
De már hármat vettem:
Bokrot nem köthettem.”
,Lányom, édes lányom,
Gyöngyvári Katicám!
Hogy’ van a te ruhád?!
Elöl rövidedik
Börtönben sínlik Géza herceg,
Négy hosszú, hosszú éve már.
Oly lassan haladnak a percek.
Oly súlyos, törhetlen a zár.
Kívülről semmi hír be nem hat.
Ő a világtól idegen.
Nem tudja: hogy készül a szent had,
S kit bűntudat nyom, mint megyen…
Bár ő mehetne! Ím azonban
Ajtó csikorg, zörg a kilincs;
A padló dobban, fáklya lobban, –
Lehull a rabról a bilincs.
Sértett királya szavát hallja:
„Szabad vagy, jó fiú, szabad.
Ím itt a kereszt, itt a szablya.
Vezér vagy, készen vár a had.
Nagy örömmel szalad haza Mártuska az iskolából, és vígan ugrik a mamája nyakába.
- Anyukám, németül fogok tanulni! Örülsz neki?
- Örülök, de miből fizetjük a magánórák díját?
-- Az ne legyen a te gondod, anyukám. Tudod, hogy Eszti néni minden hónapban ad nekem 100 lejt, abból telik a német szóra is.
- Így már nem bánom, legalább hasznosra fordítod a pénzed – szólt mosolyogva a mamája.
És Mártuska szorgalmasan járt a németórára. De mit tűrés tagadás, a lelkesedés óráról órára lejjebb szállt és a német szó sehogy se akart ráragadni.
- Anyukám – szólt egyszer Mártuska –, elhiszi-e nekem, hogy engem minden órán kiállít a tanító néni?
Aznap kissé korábban jöttem fel a tengerről. Már megint nyugtalan napom volt. Reggel levelet kaptam az én Ismeretlenemtől, s ez a levél megint nagyon felzaklatott. Pedig velem volt egy nagyon jó könyv, ami görög szobrokról szólt, de alig volt türelmem az olvasáshoz. A levél járt a fejemben és az, hogy mit fogok rá válaszolni. Ilyen fiatal volt még akkor…
Fölérve a halomtetőre, ahol a Fekte Kananoknők zárdája állt a pálmák között, eszembe jutott, hogy ma délelőtt volt a Te Deum, ami után a növendékek szerteszélednek és nemsokára egészen csöndes lesz a ház és csak magam maradok benne és az apácák, akiknek vendége voltam.
Minden kegyelmet latba vetve,
e tűz-ette, szél szaggatott,
kegyetlen nyárban (rád szabott
rongyaidat se rejtegetve)
állj meg egy percnyi lélegzetre
már börtönöddé szoktatott,
egy helyben álló toporgásod
soha sehova nem vivő
kis őrhelyén, te nem virágzó,
árnyékod árnyékában fázó
koldus-se-becsülte szegény.
Állj meg gyökeredig repedt,
villám-hasított életed
üszök-sebében, mely fölött
Isten már markába köpött
s kegyelme fejsze-fénye ül
napjaid gallyai körül.
Csillagokból nem tudok olvasni,
de az örök törvény lelkemben él:
nyomtalanul csak az pusztulhat el,
aki gyáva, nem hisz és nem remél.
Aki megtorpan az első kőnél
és az első vércsepptől elájul,
aki a világvégéről prófétál,
ha az éjben egy csillag aláhull.
Aki nem hallja Isten szavát,
ha virágot néz, vagy csúcsot csodál,
aki tétlenül nézi a sebet,
honnan a nemzet vére folydogál.
Nyomtalanul csak az pusztulhat el,
kinek lelkében nem gyökér a hit.
Az ilyen fa bűnben vetéli el
dicső jövőknek szent virágait.
ha csak szárnyrebbenéssel puhább tekinteted a kõnél
ha csak egy éjszakára vagyunk ketten a nyerõ fél
ha csak én érzem is úgy: lassú tested megértett
mert nem vesz csak kér, és csöndesen ad, ha kérek
és a kezed se tör, zúz, fojt, arat, rabol
hanem bejár figyelve, kérdez, válaszol:
nekem elég. Még így is alig merem
hinni hogy vagy. S mert ilyen:
vagyok én is. Ember. Létezem.
2006
Kovács Kálmánnak és Erzsébetnek
A törpe bokrok, széltaposta fű
szolga-seregéből az égre úgy szökik,
a világvégi viharral dacolva,
mint megmaradt zászló, végső lázadó!
Kidőlni nem lehet, hajolni nem szabad,
szálegyedül tartani kell magad!
Rémült növények népvándorlásában
utóvéd, - idők fölé nőtt akarat.
1975
Király akartam lenni,
Nem lett belőle semmi.
Ért balszerencse számos.
És lettem csak napszámos,
Csak napszámos.
Ha megszolgáltam bérem,
Kalaplevéve kérem,
Hogy gazdáim korbácsa
A lelkemet ne bántsa,
Azt ne bántsa.
Talán a szokottnál is több a motor
a rozzant autó, a festett pléh
a szabadstrandon az élet lüktet
a tenger szürke, csak messze büszke
meredély
a szabadstrandon az élet lüktet
és furcsán zokognak az ifjú sirályok
és a szűk utcákba is berepülnek
délután négykor üres a város
nélkülük
Hajnalodik. Az első buszok tompított fénye égeti szemem,
S érzem esti tapintásod kiszáradt ajkamon.
Fülemben még hallom a visszhang-dübörgést,
Ahogy átszivárog az ébredő városon.
Hajnalra lehullik az álarc utolsó darabja is.
Ha nem vagy álmos kedves, láthatod lényemet.
Azt a félelemtől reszkető gyermeket,
Kinek sebei soha nem gyógyulnak be.
Gyere, óvj engem e korai órán! Védj meg a felkelő Naptól
Ahol a feldobott kő földet ér
visszahullnék legvégül oda
a selymes porba mezítlábas sárba
a málnabokrok s körtefák alá
a kékszőlőtől illatos lugasba
mint verandánkon álldogáló árnyék
a perzsaszőnyeg rojtjai alá
az elfelejtett tiszta gyermekkorba
az andalító édes anyaölbe
egy lány a napsütésben
egy barna lány
kezében szál virág
egy szál sárga virág
csak áll a fényben
árnyék és háttér nélkül
áll és mosolyog
árnyék és háttér nélkül
1974
